Próbálok nem kétségbeesni, de valójában kicsit késő - eléggé pánikolok.

Mi van, ha nálam egyszerűen nem bírja ki egy kapcsolat a második nyarat?

Jó, azért ez talán túlzás, de nagyon nagyon magányosnak, és meg nem értettnek, nem szeretettnek (éreztetetten szeretettnek) és igazából tehernek érzem magam a másik számára... Fogadni mernék rá, hogy két nyárral ezelőtt is valami nagyon hasonlót éreztem.

Mentális párbeszédeket folytatok a párommal fejben, de természetesen sehova nem vezetnek. Egyszerűen csak nem értem őt, a baj az, hogy nem is érzem, és ezt ő sem képes megérteni. És mikor a múltkor beszélni akartam róla, facebook történelmi veszekedés és félreértés lett belőle (rohadtul megtanulhatnám már, hogy ilyeneket nem szabad facebookon...........), most meg próbáltam jelezni, hogy valami nem oké, nem akartam úgy elköszönni, és kértem, hogy beszélgessünk, amire csak annyit kaptam, hogy így neki teher, hogy tudja, hogy nem érzem őt közel. Ez olyan.. nem tudom. Kétségbeejtő? Hülye ördögikörforgás? Jelzem, ezek szerint bárhogyan, hogy probléma van, és azt kapom rá kb, hogy szar lehet?

Néha már megfordult bennem a gondolat, hogy mi van, ha nem vagyunk egymáshoz valóak?

-10 perc bőgés szünet -

Nem akarom, hogy ne legyünk egymáshoz valóak.. De mi van, ha mégse tudjuk megoldani? Nekem ez így nem jó, én nem akarok ilyen nyarakat... Elegem van az ilyen nyarakból. Én érezni akarom, hogy a párom életének része vagyok, ez komolyan akkora kérés? Nem kérem, hogy sírjon a hiányomtól, hogy folyamatosan engem bombázzon üzenetekkel és hívogasson percenként, de ennyire azt érezni, hogy milyen jól elvan nélkülem.. hát sok minden, de messze nem jó.

Amikor volt alkalmunk együtt tölteni pár napot se sikerült annyira feltöltődnöm szeretettel, mint amúgy szokott sikerülni, és szerintem ez sem csak rajtam múlt. Sőt, azzal az összefoglalással sem értek egyet, hogy szerinte minden jó és mindent jól csinálunk, csak én látom borúsan.. Ha csak ennyiről lenne szó, az előző nyáron is rengeteg alkalmam lett volna így látni, hiszen ez csak borúlátás...

Anya játszik

Nagyon szeretem az itthonléteimben, amikor anya az én szobámban játszik. A laptopja amúgy is mindig az íróasztalomon van, már nem pakolom el. Tudom, hogy ha én Pesten vagyok, ő ide szokott elvonulni kihívásokat teljesíteni. Mikor először jött be úgy, hogy én is itt voltam -"bocsi, hó vége van és még nem végeztem minden kihívással" - azt hittem idegesíteni fog. De nagyon élvezem, nagyon jó érzés anyát figyelni miközben játszik. Mahjong vagy micsoda, még gyerekkoromból is emlékszem, hogy imádta. Csinálja a különböző játékokat, nyeri a tallérokat, néha megnéz egy-egy reklámot -illetve levett hanggal másfele figyel addig-, bosszankodik, hogy miért angol játékokat hirdet, mikor ő magyar, majd folytatja. És olyan aranyos hangokat hallat néha. Meg amúgy is olyan aranyos, ahogy játszik, gondolkozik. Néha, ha nem sikerül, mérlegel egy sort, és másikat csinál, de általában addig próbálkozik, amíg nem sikerül. Arra gondolok, hogy vannak típusok, amiket annyira nem szeret.

Még összepakolni (=ideiglenesen elrámolni) is hajlandó vagyok, hogy ideüljön játszani, annyira jó érzés.

Barátságos csillagos ég

Na, tegnap este máris sikerült Lilla barátnémmal megtörni a nyári csendet, sőt, a lelkére is kötöttem, hogy keressen és rángasson néha ide-oda, mert nem lesz jó, ha megint megismételni az előző nyár punnyadt bezárkózását. És vette a feladatot, szerintem nem lesz gond. :) Mondjuk, hogy sportolni mikor fogunk eljutni, és meddig bírjuk tartani, az már más kérdés, de majd kiderül az is. :D

Amúgy tegnap nagyon jót beszélgettünk, átmentem hozzá este, mondván, hogy elmegyünk kutyát sétáltatni, de férjecskének kajával akart készülni, amihez boltba kellett menni. Nosza, kutyakísérettel bevettük a Lidlt, ahol is az történt, hogy kéretlen huncut alkohol italok potyogtak a kosarunkba, amiket kénytelenek voltunk megvásárolni, majd otthon elfogyasztani. Szóval így történt a nagy kutyasétáltatás. :D

Egyébként hihetetlen jól telt az este, Lilla kihurcolta az erkélyre a benti ülőalkalmatosságokat, és kint ücsörögtünk és beszélgettünk a csillagos ég alatt (ahol nem mellesleg az idő is sokkal csodálatosabb volt, bár ott meg szúnyogok is voltak, de nem baj). És nagyon jót beszélgettünk, baromira el is ment az idő, félegykor néztem rá az órára, hogy bakker, én még haza akarok menni. Szóval elköszöntem, kaptam paprikasprayt :D És olyan negyed2-fél2 között ágyban is voltam már. De amúgy nagyon nehezen aludtam el, szerintem bennem akkor kezdtek el kavarogni a sörikék. Aztán meg reggel jól elaludtam, nem is nevezhető reggelnek az ébredésem időpontja, pedig én főztem. (Már kész a kaja.. :D )

Néha látom a gyűrűt..

A velem egykorú ismerőseim körében egyre gyakoribb a házasságkötés. Sőt, gyerekek is jönnek már itt-ott (néhol már a sokadik).

A mosolyban, amivel a képeiket nézem, megbújik némi irigység. Látom a képeket, a párok ölelik egymást, csak egy sejtető kép, de az összekulcsolt kezükön ott a gyűrű. Az összetartozás és elköteleződés jelképe.

Sosem gondoltam, hogy engem is el-el fog kapni a vágy, hogy legyen az ujjamon. Hogy legyen "papírom" - bár amúgy azt sem gondoltam soha, hogy "csak egy papír, minek az?". Mindig úgy gondoltam, hogy majd jön, ha jön a hozzá kellő valaki is.

És jött a valaki. Itt van velem (bár most épp nincs.. hiányzol), és igen, feltör bennem sokszor az érzés. Bizsereg a bal kezem gyűrűs ujja, hogy hiányzik róla valami.

Persze, elrugaszkodva az érzelmektől, még nagyon messze vagyok én is tőle. Sokszor ugratom szegény kedvesem, hogy na, na, meg hogy ne várjuk meg semmiképp, míg 30 leszek (ha lehet, tényleg ne..), de közben azt hiszem lefagynék, ha a közeljövőben elém állna egy gyűrűvel. Nem is tudom, mit felelnék, hiszen nyilván nem a kapcsolatunk okozná a habozást, hanem a kérdés, hogy nem túl korai-e még? Lehet, a nyakába vetném magam zokogva, hogy IGEN, lehet, tényleg lefagynék, és percekig csak húzogatná a kezét a szemeim előtt, vagy pánikolva, mentegetőzve kerülném a kérdést... De ez a jelen, a nagyon közel jövő. Egyszer eljön az alkalmas pillanat. És már várom.

Szeretnék ott tartani, hogy rajtunk a gyűrű. Tudom, hogy a személy megvan hozzá.

Miért térsz folyton vissza

Vannak napok, amikor -bár erősen igyekszem túllépni, sőt, tudomást sem venni róla- erősen elfognak az emlékek, és kavarog bennem sok minden a múltból. Ez általánosságban is igaz, de most a Zs. emlékekre koncentrálva írom ezt.

Ártatlanul régen lementett gitártabokat kerestem a külső vinyóimon, de persze, a rám jellemző totális káosz és rendezetlenség uralkodik még a virtuális szobáimban is, szóval lövésem sincs, mit merre kell keresni. Így bukkanok rá olyan dolgokra, amik egyszerűen magukba szippantanak, nincs menekvés...

Néha ráfeledkezem, hogy egyre kevésbé hiányzik. Mint a párom, már idejét se tudom, mikor hiányoltam utoljára, de mint a legjobb barátnő, lelkitárs... szóval ezen valószínűleg még most sem vagyok túl teljesen. De már nem jut annyiszor eszembe, egyre kevesebbszer érzem magam egyedül, és látok esélyt új barátokra is. A szakítás és nem beszélés után persze a csapból is olyan dolgok folytak, amik ráemlékeztettek, nem volt nehéz dolgom, mindenről Zs.re asszociálni, ha akartam, ha nem. Azóta is előfordultak, nagyon ránk jellemző, rá jellemző dolgokból, hogy nem tudtam másra gondolni - de ez is megváltozott. Persze, nem tudom, hogy az ilyen dolgok jelennek meg kevesebbszer, de talán az a valószínűbb, hogy nekem lett kevésbé meghatározó.

De őrzök olyan emlékeket - különösen, amiket ő írt - amik teljes egészében visszavisznek oda, ahova akarnak. Nagyon sajnálom, hogy nem olvashatom friss írásait, ha vannak, talán már nem is ír, mert nagyon nagyon szerettem, ahogy fogalmazott. Olyan sajátos volt. Sok helyen - bár inkább régebben - még elég kiforratlan, de akkor is zseniális, volt benne valami nagyon egyedi, ami pont megtalálta az ember - legalábbis az én - hullámhosszát. Most ilyeneket olvastam vissza - függőség?.. És hihetetlen, hogy egyszer ezek a valóságot írták le. Hogy egy valóságos múlt vágyott jövőjét fogalmazzák. Hogy kósza gondolatok, érzések, vágyak, titkok és összetartozás jelei rejlenek benne - amik ma már csak üres szavak talán. Valószínűleg.

Jó lenne tudni, hogy hogyan áll hozzám. Úgy érzem, folyton csak én írok neki, pedig nincs is így. Meg sosem érzem, hogy kényszerből válaszolna. De közben én sem akarok neki írni, sokszor nem látom értelmét. Nem lehetünk normálisan semmilyen pozícióban a másik életében, csak egy néha felvillanó "Új üzenet", amit a barátainknak sem szívesen vallunk be talán. Néha úgy érzem, mintha tilosban járnék, pedig nem tenném - nem tudnám- ha hátsó szándékom lenne, ha nem lennék tiszta, hű Kata felé. De mégis, sokszor fog el az érzés, ha Szandiék tudnának róla, lehet úgy néznének rám, mint egy függősége tárgya iránt sóvárgó ember... Ez miért van bennem? Tényleg lehetett valami ilyesmi reakciójuk, vagy csak képzelem? Esetleg Zs. nak adott reakcióból vetítem ezt magamra? Nem tudom... Na mindegy.

Egyébként nem találom, amiért eredetileg megbolygattam a külső tárolóm...

Végeztem! ... a félévvel

Még nem is sikerült teljesen megrágnom a tényt - az idei vizsgaidőszak is véget ért számomra. És -  bár nem minden terv szerint, volt, ami rosszabb eredménnyel, de- minden sikerült. Még én is úgy érzem, hogy vállon veregethetem magam.

Persze, az élet nem állt meg - bár most kicsit céltalanabbnak érzem magam, mint mikor a vizsgák lebegnek előttem - azért bőven ma mi lekösse a gondolataimat.

Egyrészt, elég szerencsétlen körülmények között, de felvetült, hogy ketten elhagynánk a négyes szobánkat. Azt hiszem, már volt alkalmam kifejteni, mekkora csalódást okozott, a jelenleg nem is a szobában lakó szobatársam (mint a barátom is, de még ezt nem nézve, mint szobatárs is - persze, be kell ismernem, nem tudom reálisan megítélni, mennyire tudom függetleníteni). Már hetek óta őröl a gondolat, hogy jövőre marad minden ugyan úgy. Visszajön, jól megjátszuk magunkat, nem beszélünk róla, nem nyit, nem oszt meg semmit, még a szobát érintő dolgokat is másoktól tudom meg. Amikor itt van a barátja -aki néha jobban hiányzik egyébként - majd jópofizok, vagy nem, ha épp nincsen rá erőm, és akkor meg bunkó baromnak leszek titulálva (nem tudom azt mondani, hogy jogtalanul, de érthető okokból). Elegem van, hogy három ember jövés-menéséhez kell igazodni. Hogy nagy a tér, hogy másokhoz jönnek látogatóba, olyanok, akik nekem csak zavarják a légkört, a nyugalmam, a magamba fordulást. Szóval, igen, erősen megfordult bennem, hogy el kéne innen költöznöm, úgyis rekord, hogy két éve változatlan, hogy hol élek (még szobára sőt ágyra pontosan is). De kivel? Igazából az egyetlen, akivel tényleg el tudom képzelni, hogy meglennénk szobatársakként (Párommal még nem akarunk összeköltözni), az az egyik jelenlegi szobatársam. Ő tényleg tökre hiányozna is, meg szerintem, mi voltunk így amúgy is jóba a szobából (mármint részünkről). És ezért megkérdeztem, nem volt felbujtó szándékom a dologban. Nem akartam elrabolni, nem is erőszakoskodtam, a kérdésre meg ő is el tudja dönteni, hogy mit akar válaszolni. És végül jönne velem. Vacilláltunk, hogy ezt szóba kéne-e hozni a többieknek, mert egyelőre még nagyon nem biztos. Már csak azért sem, mert fogalma sincs még senkinek, mennyi és melyik szoba szabadul fel, és amúgy sem költöznénk át bármelyikbe - mert azért nem lenne lehetetlen itt élni, a szoba meg amúgy jó (koliszinten). Szóval, ha maradnánk végül, de felvettük volna, úgy éreztem, hogy felesleges hoztuk volna magunkat hülye helyzetbe, ezért -emiatt- végül várni akartunk vele. De pont felvetült a kérdés a szobacsopiban, és hazudni nyilván nem fogunk. Azóta meg rádiócsend. Nehéz megállapítani, hogy erre számítottak és lelkesen szervezik maguknak az alternatívákat, vagy megharagudtak -amire igazából meg nem tudom, mi alapjuk van. Legalábbis, aki elköltözött, remélem érzi, hogy ez még messze az a szint, amit ő csinált. A másik szobatárs pedig alapvetően hihetetlen megértő és jóindulató - annyira nehezen képzelem el, hogy ne értené meg.

Majd meglátjuk, hogy alakul. Most nagyobb a motivációnk, hogy tényleg átjussunk másik szobába, de kiderül majd. Nagyon örülnék, ha sikerülne, már most úgy érzem, hogy nagy teher szakadna le a vállamról.

Az elköltözött lányról egyébként szerintem postok ezreit tudnám magam végigvitatkozni, aminek valójában fröcsögős puffogás lenne a vége - annyira nem tudok napirendre térni millió dolga, tette, mondata fölött. Nem is tudom, csalódtam-e már ekkorát valakiben. Persze, elismerem, hogy ebben nekem is van hibám, de szerintem reális, hogy nem az oroszlán rész az enyém. Én is dióhéjban élő emberke vagyok, baromi nehezen nyílok meg. Láttam, hogy ő is ilyen, és azt is láttam, hogy megéri nyitnom felé. Szóval kinyúltam a burkomból, és megkocogtattam az övét. Megnyíltunk, és jóba lettünk. Aztán volt egy hatalmas vitánk, ami felett elnyújtott lappangási idővel, de próbáltunk túljutni. Én úgy érzem, végül sikerült beletörődnöm, hogy ő most így gondolja, én meg úgy gondolom, hogy tegye, csak elég öm következetlen a gondolatmenet, de nem baj. Csak aztán meg elmaradt, hogy nyisson, nekem meg elfogyott az erőm, hogy tovább kocogtassam. A saját dolgaimra koncentráltam, arra kellett az erő. De én nem is voltam amúgy soha olyan, aki "rájárt" az emberekre, én ott voltam, ha kellettem, de ha nem jön magától, akkor mit erőlködjek? Vele mégis kivételt tettem, de nem volt erőm folytatni. És el is távolodtunk, mert annyira meg ezek szerint nem voltam fontos/érdekes, hogy ő megossza velem a dolgokat. De még amiket szobatársként illett volna mondani, azokat is szobánkívülítől megtudni - hát nem volt jó érzés. Eltávolodtunk, kész, vége. Én nyitott vagyok a megbeszélésre, de én energiát ebbe nem akarok ölni.

Na hogy valami pozitívabbról is írjak... Lilla barátném férjhez ment! És egek, annyira boldog vagyok! Annyira megérdemli, és annyira örülök, hogy így egymásra találtak, és én is őszintén áldásom tudom adni rájuk, olyan rendes ez a fiú. És csodálatos volt az esküvő! Gyönyörű, rájuk szabott beszédet mondott a lelkész, nagyon jó hangulat volt egész nap, jó volt a társaság, a zene (a kaja is..), és istenem, annyira öröm volt Lillára nézni egész este. Komolyan. A templomban sírtam magam el egyedül, amikor a lelkész az anyukájáról beszélt (bár rá gondolva előtte is és azóta is többször - annyira jó lett volna, ha megéli ezt a napot. De hiszem, hogy ott volt így is!), de amikor Lillára néztem mindig szívmelengető boldogság fogott el - megszámlálhatatlanul végtelen boldogságot kívánok nekik! És erőt, hitet, hogy ne felejtsék el, hogyan találtak egymásra, miért döntöttek a házasság mellett. Legyen erejük egymás mellett kitartani, jóban rosszban! :))

Május huszonkettő - Anya negyvenkilenc

Anyukám ma töltötte be a 49. életévét. Isten éltesse Őt még nagyon nagyon sokáig!

49. Gombóc van a torkomban és könnyek gyűlnek a szemembe a gondolatra. Egyrészt hálás vagyok az égnek, hogy gondját viseli és nem panaszkodunk, csak azzal kell együttélni, amivel...

Ugyan évekkel ezelőtt volt az az időszak, de években mérhető, milyen régen, amikor kb. mindennap azt hallgattam anyumtól, hogy ő úgyse éri meg az ötvenet. Mert a cukorbetegek nem élnek addig. A hosszútávú következmények addigra nagyon ki fognak jönni.

És hálás vagyok, hogy jelenleg minden rendben. És hiába nem látom okát, hiába évekkel ezelőtt leszokott erről anya, nekem a mai napig megy egy számláló a fejemben, hogy úristen, csak ne.. És 49. És vonaton ülök, és nem kéne ilyenekre gondolnom..

Hogy az a.. kollégium

Síkideg vagyok. Forgolódok, fortyogok, nem bírok elaludni, pedig az alvással töltött óráim száma messze nem közelítik meg a minimumomat.

Elegem van ebből a kurva koszfészekből. Itt sírok, hogy elegem van. Kint ordítoznak, rötyögnek, itt a szobában is ezt csinálták éjfélig, ráadásul kurvára nem hívott és főleg nem a szobába hívott emberek. Eszem megáll. Rohadt életbe.

Sírok, mert hiányoznak a barátaim, akikkel én élveztem az ilyen eseményeket. Sírok, mert már kurvára nem érdekelnek az ilyen alkalmak, a hátam közepére sem kívánom őket. Sírok, mert mégis összeszorul a szívem, hogy nincs kivel elmennem rájuk. Sírok, mert akikkel én eljönnék, messze vannak, nem érnek rá (rám), és fasz tudja eszükbe jutok-e egyáltalán. Sírok, mert nem is számít, annyira elkerültünk egymás életéből, már-már felesleges beszélni is róla, nem hogy megbolygatni. Sírok, mert másnak vannak barátai. Van kivel lennie. Mert én velem senki nem akar lenni. Már sokszor magamat is győzködnöm kell, hogy pedig amúgy tényleg partiarc voltam ám, bírtam és szerettem is az alkoholt, a társaságot (bár extro sose voltam..). És most. Most sírok, ha vannak. Sírok, ha nincsenek. Egyedül érzem magam, és társaságban még inkább egyedül érzem magam.

Az egyetlen barátnőmmel, akire mindig számíthattam összejöttünk, kapcsolatot kezdtünk és csesztünk szét. És rettenetesen hiányzik. Túl sok ez az űr, amit be kéne tölteni.

Na mindegy. Igazság szerint a dühöm a kedves átmenetileg nem szobatársunk miatt ébredt fel. Ugyanis hihetetlen nagyot csalódtam benne, lassan hónapok óta libikókázok magammal, hogy túllépjek rajta majd visszazuhanok. Eleve ott volt az őszi dolog, amin mivel nem beszéltünk róla igazából, nem igazán tudtam túltenni magam, de nincs is min, valójában azért nem erőltettem, mert abszolút úgy éreztem, hogy ez még mindig a jobbik út - ilyen eltérő nézőpontoknál nem igazán fog két ilyen makacs ember engedni. Szóval hagytam, javítson ki bárki, ha tévedek, de szerintem elértem azt a pontot, hogy túllendüljek rajta (*emelt fővel elismerem, ehhez kellett, hogy egyszer kezdeményezzen). De valami bántotta, gondok voltak? Kétségek? Fasz tudja. Ugyanis egy büdös szót nem beszélt róla. Másoknak igen, előttem is, szóval azért képben voltam, és néha kérdeztem is, nyilván nem konkrétan. És csak azért nem, mert eleget kérdeztem már konkrétan ahhoz, hogy eldönthesse -ha akarja-, hogy megosztja-e velem. Hát nem tette. Nem baj. Szarul esett, de csak kicsit, hiszen megértem.

Aztán adtunk egy pofont a szarnak: mástól tudtam meg, hogy hoppá, kiköltözik. Kérdőre vontam megszeppenve, hogy ez mi a fasz, mire annyit kaptam, hogy nem tudta, hogyan mondja el. Utólag meg tudtam, hogy volt, aki már napok óta tudott róla. Napok alatt nem talált rá megfelelő időt? Nyuszi volt? Vagy ennyire nem ismer, hogy komolyan azt gondolta, nem fogom megérteni? Leszarom, nem is számít. Nyilván ezután megint nehezemre esett nyitni felé. Sokszor szar időpontban érkeztek a legjobb barátommal, nagyon hullámzóan voltam az utóbbi időszak sulis dolgaival is, és ja, nem szeretem magam megjátszani, szóval ja. Mondjuk, hogy barátként megbuktunk mindketten. De szobatársként se hiszem el, hogy csak ennyit értem. Hogy semmit nem lehetett mondani. Heló, elmegyek egy teszthétre. Nem, mástól tudtam meg. Heló, visszajöttem. Ezt észrevettem. És? Hm, semmi.. hetek teltek el, talán meggondolta magát. Heló, pénteken kiköltözöm. Fasza. Még elköszönés sem volt. Semmi. Mástól se mondjuk, nem csak tőlem. A köntösöm bekúrva hagyva a szekrényben, elosztó a falban, és egyébként hűlt hely. Azóta se semmi. Nem beszélünk. Engem felemészt, de már csak ilyen gyökér vagyok, hogy nem kezdeményezek, ha sértett vagyok. Azt mondta, majd persze meglátogat minket. Aha. Persze. Jönne ő csak hát oooolyan sok dolog van. Hívta más a szobacsopiban grillpartira. Jajj hát olyan jó lenne, de aaaa..... Mondom jólvan, ez van, biztos tényleg sok dolog van. Erre Juli csörtet be délután, hogy háh meggyőzte, hogy jöjjön. Ez szíven ütött. :D Nekünk nem, de neki... igen.

Kurvára nem volt sem hozzátok, sem máshoz semmi kedvem. Örülök, hogy tisztáztuk. És viaskodtam magammal rendesen, hogy rátok ripakodjak (többekre, mert ugye mindenki ezt a szobát nézi mindig pofaszalonnak ), hogy takarodjatok már aludnék, pls. De szerencsére valaki észbe kapott és eltakarodtatok.

Nem értem amúgy, miért vagyok ilyen gyökérmanci. Eskü, mintha menstruálnék, pedig már nem. Vagy fasz tudja mi van..

Rossz dolog, hogy valójában nem is akarom elfelejteni?

A tegnapi onnan indult, hogy véletlenül láttam: olyan régen és olyan keveset beszélünk már, hogy nincs is oldalt az fb listán... Pedig milyen kitüntetett helye volt. És ennyi mára...

És ezt követte megannyi gondolat, hogy ha el akarnám felejteni se tudnám, mert mindennap eszembe jut, ha más nem, az, hogy el akarom felejteni.

Költői túlzás a mindennap eszembe jut, mert nem mernék rá megesküdni, de ennyi emlékkel a hátunk mögött nehéz huzamosabb időnek eltelnie valami felidézése nélkül. És sok dolog van, amit nem akarok kidobni, hagyni akarom a helyén, de ezzel plusz lehetőséget adok a felidéződésre. Bár sok dolog annyira természetes, szememnek fel se tűnik már, hogy honnan van...

Hetek óta nem beszélünk. Nem akarok csak azért írni, hogy ez ne így legyen. Nem érzek űrt az életemben, nincs "valós" hiányod az életemben. De a lelkem sóvárog néha.. Megszokásból szeretném tudni, hogy mi van veled. Sok dologban érdekelne a véleményed, és konkrétan a tiéd, mert veled szoktunk sok dologról órákig beszélgetni. Megunhatatlanul, erőltetlenül. Néha azt is megkérdezném, gondolsz-e néha rám, de valójában nem akarom tudni. Egyik válasz sem bírna semmi változással a jelenre. Csak tudni szeretném, hogy te hasonló okokból nem keresel, vagy neked sikerült engem eltemetni? De ez sem lenne semmi befolyással.

Nézőpontok

Annyi Grace klinikát nézek az utóbbi napokban, hogy félő, ha elfogynak a részek súlyos megvonási tüneteket fogok produkálni.

Annak ellenére nézem (és imádom) ezt a sorozatot, hogy néha távirányítót tudnék állítani a tévébe, hogy ki tudnám hajítani a laptopot az ablakon, hogy elfogy a papírzsepim, annyit zokogok néha.

Hihetetlen mennyire reális ez a sorozat. Mármint, nincsen benne egy karakter sem, aki makulátlan lenne, mindenkit van miért utálni (de tényleg), mégsincs senki, akibe egy kicsi jót se lehetne látni. Mindenkinek meg vannak a maga indokai, háttere, belső világa, még ha hihetetlen rossz döntéseket képesek is sokszor hozni, még ha embertelenül viselkednek, még ha hihetetlenül nagy hibát követnek el. Változni is tudnak, beismerni, ha hibáztak, fejlődni, továbblépni, és változásra képességről tanúbizonyságot tenni.

Ettől érzem olyan hihetetlen valósnak ezt a sorozatot. Nincsenek jók, rosszak, kimondott mellékszereplők, sőt, még csak kimondottan jó vagy rossz döntés is ritkán van. Nincs fekete és fehér. Szürke minden. Minden éremnek két oldala van.

És van egy visszatérő momentum, ami nem hagy nyugodni. Jó, nem is momentum, és korábban már pont írtam is róla. Amikor elmegy a kapcsolat egyik fele, majd visszajön, bocsánatért esdekelve, és az minden mentsége, hogy dehát visszajött. Ugyanezt pár évaddal később szintén eljátsza egy másik pár. És igazából most már annyira nem visel meg, mint elsőre tette. Most már kevésbé vagyok sebzett oroszlán a dologgal kapcsolatban, bár még mindig úgy érzem, nincs jogosan mit várnia a visszatérőnek. Főleg, hogy ebben az esetben már az elutazás előtt kijelentette az itthagyott fél, hogy menjek csak, nem állítja meg, ha erre van szüksége- de ő nem lesz már itt, mire visszajön. És ennek ellenére is elment, majd megszeppenve tapasztalta, hogy tényleg távolságtartó a másik. Kíváncsi leszek, mi lesz velük, mert ez egyelőre még sok minden lehet.

Azon gondolkozom, mi lenne, ha velünk ilyesmi történne Katával. Valójában, ez egy olyan helyzet, amiben mindkét félnek igaza van. Mert nem lehet vele mit kezdeni, ha valakinek arra van szüksége, hogy "elmeneküljön", új világot tapasztaljon, vagy simán egyfajta kötelességtudat elszólítja valahova, vagy élete lehetősége. És egy igazán szerető pár, hogy mondhatná azt, hogy ne menjen? Az alkimistából is az egyik kedvenc gondolatom az volt, hogy az igaz szerelem nem állhat életed céljának elérének útjában (egyébként még itt is annyira mesébe illőnek tűnt, hogy a lány kérdés nélkül továbbengedi, annyira nem volt valós.. na mindegy).

De úgy egyedül lenni, hogy amúgy valahol van egy párod, csak kurvára nem veled... Főleg, ha nem is foglalkozik veled... Szörnyű. Komolyan. Próbálsz kapaszkodni, de kurva nehéz, ha nem adnak a kezedbe semmit. És a sorozatbeli szituációk is pontosan ilyenek voltak. Nem volt hajlandó az elutazó fél energiát fektetni abba, hogy legalább kicsit kielégítse a másik igényét a társaságára - az Ő társaságára. És ezek után viszont nagyon nagy pofátlanság kérdés nélkül, vállrándítással azt várni, hogy megbocsássanak, elfelejtsék, továbblépjenek. Mert ez sem így működik.

Az ilyen élethelyzeteket is túl lehet élni, hiszem, hogy túl lehet, úgy is, hogy a pár együtt marad végül- de nem megy küzdelem nélkül. És nem utólag kell mindent megtenni, hogy jóvá legyen téve, nem szabad hagyni addig elfajulni, hogy a maradt fél egy utolsó senkinek érezze magát annak az embernek a szemében, aki a legközelebb áll hozzá. Ismeri mindenki a történetet az elvágott kötélről, amit össze lehet kötni, de egy csomó marad a szakadás helyén? Na ugye. Ez sincs másként.

A Zsófi okozta szakadás még mindig nyomja a lelkem. Nem tudom, el fog-e tűnni teljesen, de határozottan jobb, mint volt. Az is bánt még mindig, hogy továbbra sem tudja senki, mi volt bennem azon a nyáron, és mindenki csak anynit tud, hogy én jól kidobtam őt novemberben. Mint egy szemét kurva. Nem kívánom, de tapasztalat nélkül senki sem fogja érteni, milyen az, amikor szeretnél, de kurvára nem tudsz megbízni, hiába akarod  nagyon.

De nem akarnék megváltoztatni semmit. Nem azért, mert nem lehetne milliószor jobban csinálni mindent (ha tudnám előre, mi mit eredményez, akkor lehet néhány dolgon változtatnék), de sosem tenném kockára azt, hogy végül Katával ne így alakuljunk, ahogy. Mert hihetetlen, de olyan társam van, akinél jobbat nem kívánhatnék.

És nem azért, mert tökéletesek vagyunk. Messze vagyunk a tökéletestől, de nem meglepő, hiszen mi, a résztvevők is nagyon messze vagyunk tőle. De úgy érzem, az ő hülyeségei és tökéletlensége nagyon jól összesimul az enyémekkel. Látom vele a jövőt. Biztonságban érzem magam a jelenben. Gyógyulnak a múlt sebei. És nem érzem úgy, hogy ezek csak tőle függnének. Csak határozottabb minden így, hogy őt mellettem tudhatom...

Nem olyan társat akarok, aki vezet, vagy követ engem. Hanem olyat, aki mellettem áll és fogja a kezem. És úgy érzem, meg is találtam.

2016.02.26 Zsófinak #2

Annyi minden szeretnék Zsófinak elmondani. Annyi mindenről szeretnék vele beszélni. Elmondani neki. Megkérdezni a véleményét. Meghallgatni az ő gondolatait. Tudni, mi van vele. Elmondhatatlanul hiányzik. Nem bírom abbahagyni a sírást. Csak remélem, hogy jól van. Vagyis hogy jobban. És még jobban lesz, nagyon hamar... A legjobbakat kívánom neki mindenből.

2016.02.26. Zsófinak

Drága Zsófi,

már napok óta azon gondolkozom, hogy mit írjak neked, írjak-e egyáltalán. Már ezen is gondolkoztam, hogy még ha soha nem is fogod őket megkapni, akkor is fogok neked írni. Mert mindig írtam. Akkor mikor, egyáltalán nem beszéltünk, akár egy évig is. Még mindig megvan a micimackós kis füzetem –ami olyan típus, mint neked az azt hiszem füleses, és te is naplónak használtad- amit most, hogy ha meglátok sírva fakadok. Egy hete mindennap van egy másfél óra, amikor nem bírom abbahagyni a zokogást. Miattad. A hiányod miatt. A legjobb barátnőm miatt. A lelkitársam miatt. Zokogok, hogy mennyire hiányzol, és nem hiszem el, hogy elvesztettelek.

Annyira fáj, amikor összetalálkozunk valahol. Elmondhatatlanul. És nem is tudom, mi fáj pontosan. Hogy nem tudom, ránézésre mi van benned, meghalok, hogy fogalmam sincs, hogy vagy pontosan, és ha legalább látlak kicsit megnyugszom, de közben mégsem tudom, hogy mivan veled. Fáj, hogy azt mutatom, hogy jól vagyok, és félek, hogy elhiszed. Fáj, hogy nem tudom, ha rád nézek kit látok. A legjobb barátnőmet keresem benned, de közben már régóta látom már, hogy nem vagy ugyanaz már – és ez alapvetően nem is baj. De most, ha rád nézek, nem tudom, ki néz vissza rám. Sajnálom, hogy összetörtelek. Elmondhatatlanul. Valószínűleg sosem fogom megbocsájtani magamnak, még ha meg is teszek mindent, hogy soha senkinek ne mutassam ezt.

Tegnap este végül rád írtam, és megkérdeztem, hogy tulajdonképpen most tudatosan nem beszélünk-e, vagy csak megint arra várunk, hogy majd ír a másik. De éreztem. Azért nem írtam. Mert éreztem, hogy nem akarod. És azért sem kérdeztem meg, mert tudtam valójában, hogy jobb lesz így, reméltem, hogy jobban vagy így, de tudnom kellett, hogy nem csak én értem-e félre.

Láttam este, hogy már hosszabb ideje nem voltál aktív, nem vártam rögtön választ. Viszont reggel annyira rossz érzéssel ébredtem, hogy nem mertem megnézni írtál-e, mert féltem, hogy összetör. szóval összeszedtem a cuccaimat, készülődtem, suliból rögtön állomásra jöttem, mindent rendben akartam hagyni – és azt hiszem láttalak a folyosón. Messziről, szemüveg sem volt rajtam, és gondolkodás nélkül bámultalak, megálltam az ajtóban, teljesen megfagyva, tudnom kellett, hogy te vagy-e, azt vártam, hogy bemész a szobába. De visszafordultál. Megijedtem, szégyelltem magam, hogy megálltam és bámultalak, de akkor is tudnom kellett… Beugrottam a szobába, egy pár másodpercig teljesen le voltam fagyva, még jó, hogy Kamillának nem tűnt fel, hogy hogyan léptem be a szobába. Már csak azért is ostobán éreztem magam, mert nem mertem – nem akartam – megnézni, hogy írtál-e már. De még az ágyra leülve is pattogott a szívem, és oda akartam rohanni hozzád. Megölelni téged, akár csak még egyszer utoljára. De nyilván lehetetlen helyzet lett volna…

Szóval összeszedtem a cuccaim, és már tényleg nem akartam megnézni, hogy írtál-e. Éreztem, hogy ez is mennyire kikészített, nem mertem, iskolába kellett mennem, figyelni, koncentrálni… Nem nézhettem meg.

Mire az egyetemre értem, teljesen kisírtam a szemeimet, és úgy döntöttem mindegy. Elmentem mosdóba, úgyis szarul voltam és még szerencsére volt időm. Megnéztem. És hangosan zokogtam a wcben. Azt írtad, nem tudod azt írni most sem, hogy ne beszéljünk, azt meg főleg, nem hogy soha, de mégis… És összeszorult a szívem, hogy esetleg ez most azt jelenti, hogy soha többet nem beszélünk. És meg akartam kérdezni, és ha kell akkor könyörögni, hogy azért az túlzás lenne. De szerencsére elment a netem, így valószínűleg azt láttad sokáig, hogy láttam, amit írtál.

Próbáltam összeszedni magam, kezdődik az óra, figyelni kell, mindjárt zh… 20 percig bírtam, rosszul lettem, muszáj volt kimennem a mosdóba. És egy órát ücsörögtem a wc-ben, és sírtam. Közben azon gondolkoztam, hogy ez olyan Hermiones, és még erről is nyílván te jutottál eszembe. Az utolsó 10 percre mentem csak vissza, szerencsére nem küldött utánam senkit a tanár, nagyon ciki lett volna bőgős hangon kiszólni a fülkéből, hogy persze, minden rendben, megvagyok. Szóval semmit nem hallottam tulajdonképpen az órából. És haragszom magamra. Amikor legutóbb volt a folyosón üvöltözős beszélgetésünk, utána is sokat sírtam, hogy nem hiszem el, hogy kicsit beszélünk, és máris kikészülök, és nem érdekel semmi, főleg nem az iskola. És haragszom ezért magamra, hogy ennyire el tud kenni ez az egész, hogy semmivel nem tudom magam az iskolára motiválni. És ott azután azt kívántam egy pillanat erejéig, hogy bár ne beszélnénk többet. Aztán belegondoltam, és megfagyott a lelkem, gyorsan kijavítottam, hogy legalábbis a közel jövőben egy darabig. Aztán ettől is elszomorodtam, hogy valójában annak sem örülnék igazából. Csak úgy gondoltam, hogy jót tenne.

Most meg itt ülök a vonaton, és órák óta random elsírom magam, tökre nem érdekel, ki van körülöttem, és ki látja. Sírok. Sírok, miattad, miattunk, a lelkitársam miatt..

Nem álltatom magam, hogy neked könnyebb, nekem nehezebb, nyilván nem gondolom így. Azért merem leírni ezeket, mert tudom, hogy úgyse fogod elolvasni, de nekem szükségem van rá, hogy elmondjam neked… Szükségem van rád. Szükségem lenne rád..

Sosem fog senki pótolni. Nem tudna senki.

Barátnak a once upon a time-ról (2016.03.13)

Tudod, ***, én néha annyira nem értem ezt a világot! De komolyan! És most megint annyira átérzem a once upon a time-ot, mert annyi mindent elmond, ami zavar a világban! Mindig szíven üt, amikor a Kalapos azt mondja: " Tudod, mi a baj ezzel a világgal? Mindenki mágikus megoldást akar a problémáira, mégsem hisz senki a varázslatban." És ez sokszor annyira igaz. Nincsen hite az embereknek, csak mennek, élnek, lemondanak, sokszor csak félelemből, mert nem hiszik el, hogy igaz lehet... És az is annyira szíven üt, hogy Daliás és Hófehérke a mi világunkban tulajdonképpen lemondanak egymásról. Mary Margaret annyira megbántottnak érzi magát, hogy inkább elhagyja Davidet, mikor szerelmesek egymásba, és nem adnak maguknak esélyt. Míg az elvarázsolt erdőben töretlenül mentek egymás után. Pedig az, ha belegondolunk, sokkal gyötrőbb volt, sokkal nagyobb akadály... és mégis. A mi világunkban nincsenek együtt, míg ott sosem kételkedtek.
És ez fáj. Ettől rettegek. Hogy én is ilyen leszek. Hogy valami egyszer úgy meggyötör, hogy úgy érzem, fel kell nőnöm, és nem hinnem többé a mesékben, vagy úgy általában semmiben, és két lábbal a földön állva kell élnem... Pedig szerintem, hinni egyáltalán nem gyerekes. Gyerekesnek tartják sokszor, mert a gyerekek azok, akiknek még bátor a szívük, hogy higgyenek töretlenül, a felnőttek meg már túlságosan védik a szívüket..
Egyszer csináltatni fogok egy tetoválást... Emlékeztetőül... "Love is hope. It fuels our dreams." Ezt Belle mondja Morgónak, amikor még Ábránd volt...

Vonatozás hazafelé

Néha annyira rossz embernek érzem magam. Rosszat akarok másoknak, ha úgy érzem, nem érdemlik meg a jót, ha nem dolgoztak meg érte... Sokszor kapom magam önző gondolatokon, amiket szerencsére ritkán mondok ki, de attól még zavar, hogy vannak. Mert ezek szintén a másokkal való jó dolgokra vonatkoznak. Pedig tényleg teljesen tisztában vagyok vele, hogy ugyan ki vagyok én, hogy ezt eldöntsem? Hogy megítélhessem ki mit érdemel.. Sokszor van nagy pofám, mert általában bebizonyosodik, hogy jó emberismerő vagyok, akinek jók a megérzései, de ez még nem hatalmaz fel semmire. Különösen nem mások elítélésére, de ember vagyok, mégis folyton ezt teszem, hiába vagyok tudatában.
Azzal is mélységesen tisztában vagyok, hogy velem is sokszor történik olyan, ami nem feltételnül indokolt. Ha valami olyan jó történik, amiért úgy érzem, nem dolgoztam meg, általában hitetlenkedem. Várom, hogy kipukkanjon a buborék, amit elémfújtak. Mert illékony illúzió. De van, ami nem az. Olyan is van, ami annak ellenére illékony, hogy megdolgoztam érte. El kellene fogadnom, amiket kapok ajándék az égtől, ahogy azt is, hogy van, volt és lesz is, amit jogtalannak érzek, hogy elvesznek.
Nem örülök, hogy sikerült a beugrója. Mert szánalmasnak és gyengének tartom, hogy ki tudja, hányadik próbálkozása ez. Nem örülök, mert ha a beugró megvan, csak nem lehet annyira sügér, hogy elbaltázza a tételes szóbelifelelést. És igazságtalannak érzem, hogy ha most ez sikerül neki, igazából még arra is van esélye, hogy velem egyidőben fejezze be. Mert nem volt szerencsém, nem indítottak keresztféléves kurzust, és hiába csináltam meg előbb, nem vagyok előbb, ha most sikerül neki. És ez bánt. De nem szabadna.
Önző dolog, mert még másnak is, aki jogosan előbbre van bizonyos dolgokban mint én, neki is azt kívánom, hogy ne sikerüljön legalább a vizsga, és akkor "lecsúszik" hozzám, nem lesz előbbre, legalábbis nem annyival. Pedig neki még csak azt se tudom mondani, hogy nem érdemelné meg a szerencsét holnap, használja ki az adottságait, hogy nem kell annyit tanulnia és fogalkoznia a dolgokkal mint nekem. Hiszem, hogy nekem is javamra válik, hogy hajlandó és képes vagyok energiát fektetni a céljaimba.
Remélem, hogy ez nem csak a rövidtávúakra igaz.

Off:
Szerelmem, ha egy ragadozó nő annak tudatában is rád hajt, hogy házas/foglalt vagy, én ki fogom nyírni az illetőt. Örülök, hogy ezt tisztáztuk.