A velem egykorú ismerőseim körében egyre gyakoribb a házasságkötés. Sőt, gyerekek is jönnek már itt-ott (néhol már a sokadik).
A mosolyban, amivel a képeiket nézem, megbújik némi irigység. Látom a képeket, a párok ölelik egymást, csak egy sejtető kép, de az összekulcsolt kezükön ott a gyűrű. Az összetartozás és elköteleződés jelképe.
Sosem gondoltam, hogy engem is el-el fog kapni a vágy, hogy legyen az ujjamon. Hogy legyen "papírom" - bár amúgy azt sem gondoltam soha, hogy "csak egy papír, minek az?". Mindig úgy gondoltam, hogy majd jön, ha jön a hozzá kellő valaki is.
És jött a valaki. Itt van velem (bár most épp nincs.. hiányzol), és igen, feltör bennem sokszor az érzés. Bizsereg a bal kezem gyűrűs ujja, hogy hiányzik róla valami.
Persze, elrugaszkodva az érzelmektől, még nagyon messze vagyok én is tőle. Sokszor ugratom szegény kedvesem, hogy na, na, meg hogy ne várjuk meg semmiképp, míg 30 leszek (ha lehet, tényleg ne..), de közben azt hiszem lefagynék, ha a közeljövőben elém állna egy gyűrűvel. Nem is tudom, mit felelnék, hiszen nyilván nem a kapcsolatunk okozná a habozást, hanem a kérdés, hogy nem túl korai-e még? Lehet, a nyakába vetném magam zokogva, hogy IGEN, lehet, tényleg lefagynék, és percekig csak húzogatná a kezét a szemeim előtt, vagy pánikolva, mentegetőzve kerülném a kérdést... De ez a jelen, a nagyon közel jövő. Egyszer eljön az alkalmas pillanat. És már várom.
Szeretnék ott tartani, hogy rajtunk a gyűrű. Tudom, hogy a személy megvan hozzá.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése