Végeztem! ... a félévvel

Még nem is sikerült teljesen megrágnom a tényt - az idei vizsgaidőszak is véget ért számomra. És -  bár nem minden terv szerint, volt, ami rosszabb eredménnyel, de- minden sikerült. Még én is úgy érzem, hogy vállon veregethetem magam.

Persze, az élet nem állt meg - bár most kicsit céltalanabbnak érzem magam, mint mikor a vizsgák lebegnek előttem - azért bőven ma mi lekösse a gondolataimat.

Egyrészt, elég szerencsétlen körülmények között, de felvetült, hogy ketten elhagynánk a négyes szobánkat. Azt hiszem, már volt alkalmam kifejteni, mekkora csalódást okozott, a jelenleg nem is a szobában lakó szobatársam (mint a barátom is, de még ezt nem nézve, mint szobatárs is - persze, be kell ismernem, nem tudom reálisan megítélni, mennyire tudom függetleníteni). Már hetek óta őröl a gondolat, hogy jövőre marad minden ugyan úgy. Visszajön, jól megjátszuk magunkat, nem beszélünk róla, nem nyit, nem oszt meg semmit, még a szobát érintő dolgokat is másoktól tudom meg. Amikor itt van a barátja -aki néha jobban hiányzik egyébként - majd jópofizok, vagy nem, ha épp nincsen rá erőm, és akkor meg bunkó baromnak leszek titulálva (nem tudom azt mondani, hogy jogtalanul, de érthető okokból). Elegem van, hogy három ember jövés-menéséhez kell igazodni. Hogy nagy a tér, hogy másokhoz jönnek látogatóba, olyanok, akik nekem csak zavarják a légkört, a nyugalmam, a magamba fordulást. Szóval, igen, erősen megfordult bennem, hogy el kéne innen költöznöm, úgyis rekord, hogy két éve változatlan, hogy hol élek (még szobára sőt ágyra pontosan is). De kivel? Igazából az egyetlen, akivel tényleg el tudom képzelni, hogy meglennénk szobatársakként (Párommal még nem akarunk összeköltözni), az az egyik jelenlegi szobatársam. Ő tényleg tökre hiányozna is, meg szerintem, mi voltunk így amúgy is jóba a szobából (mármint részünkről). És ezért megkérdeztem, nem volt felbujtó szándékom a dologban. Nem akartam elrabolni, nem is erőszakoskodtam, a kérdésre meg ő is el tudja dönteni, hogy mit akar válaszolni. És végül jönne velem. Vacilláltunk, hogy ezt szóba kéne-e hozni a többieknek, mert egyelőre még nagyon nem biztos. Már csak azért sem, mert fogalma sincs még senkinek, mennyi és melyik szoba szabadul fel, és amúgy sem költöznénk át bármelyikbe - mert azért nem lenne lehetetlen itt élni, a szoba meg amúgy jó (koliszinten). Szóval, ha maradnánk végül, de felvettük volna, úgy éreztem, hogy felesleges hoztuk volna magunkat hülye helyzetbe, ezért -emiatt- végül várni akartunk vele. De pont felvetült a kérdés a szobacsopiban, és hazudni nyilván nem fogunk. Azóta meg rádiócsend. Nehéz megállapítani, hogy erre számítottak és lelkesen szervezik maguknak az alternatívákat, vagy megharagudtak -amire igazából meg nem tudom, mi alapjuk van. Legalábbis, aki elköltözött, remélem érzi, hogy ez még messze az a szint, amit ő csinált. A másik szobatárs pedig alapvetően hihetetlen megértő és jóindulató - annyira nehezen képzelem el, hogy ne értené meg.

Majd meglátjuk, hogy alakul. Most nagyobb a motivációnk, hogy tényleg átjussunk másik szobába, de kiderül majd. Nagyon örülnék, ha sikerülne, már most úgy érzem, hogy nagy teher szakadna le a vállamról.

Az elköltözött lányról egyébként szerintem postok ezreit tudnám magam végigvitatkozni, aminek valójában fröcsögős puffogás lenne a vége - annyira nem tudok napirendre térni millió dolga, tette, mondata fölött. Nem is tudom, csalódtam-e már ekkorát valakiben. Persze, elismerem, hogy ebben nekem is van hibám, de szerintem reális, hogy nem az oroszlán rész az enyém. Én is dióhéjban élő emberke vagyok, baromi nehezen nyílok meg. Láttam, hogy ő is ilyen, és azt is láttam, hogy megéri nyitnom felé. Szóval kinyúltam a burkomból, és megkocogtattam az övét. Megnyíltunk, és jóba lettünk. Aztán volt egy hatalmas vitánk, ami felett elnyújtott lappangási idővel, de próbáltunk túljutni. Én úgy érzem, végül sikerült beletörődnöm, hogy ő most így gondolja, én meg úgy gondolom, hogy tegye, csak elég öm következetlen a gondolatmenet, de nem baj. Csak aztán meg elmaradt, hogy nyisson, nekem meg elfogyott az erőm, hogy tovább kocogtassam. A saját dolgaimra koncentráltam, arra kellett az erő. De én nem is voltam amúgy soha olyan, aki "rájárt" az emberekre, én ott voltam, ha kellettem, de ha nem jön magától, akkor mit erőlködjek? Vele mégis kivételt tettem, de nem volt erőm folytatni. És el is távolodtunk, mert annyira meg ezek szerint nem voltam fontos/érdekes, hogy ő megossza velem a dolgokat. De még amiket szobatársként illett volna mondani, azokat is szobánkívülítől megtudni - hát nem volt jó érzés. Eltávolodtunk, kész, vége. Én nyitott vagyok a megbeszélésre, de én energiát ebbe nem akarok ölni.

Na hogy valami pozitívabbról is írjak... Lilla barátném férjhez ment! És egek, annyira boldog vagyok! Annyira megérdemli, és annyira örülök, hogy így egymásra találtak, és én is őszintén áldásom tudom adni rájuk, olyan rendes ez a fiú. És csodálatos volt az esküvő! Gyönyörű, rájuk szabott beszédet mondott a lelkész, nagyon jó hangulat volt egész nap, jó volt a társaság, a zene (a kaja is..), és istenem, annyira öröm volt Lillára nézni egész este. Komolyan. A templomban sírtam magam el egyedül, amikor a lelkész az anyukájáról beszélt (bár rá gondolva előtte is és azóta is többször - annyira jó lett volna, ha megéli ezt a napot. De hiszem, hogy ott volt így is!), de amikor Lillára néztem mindig szívmelengető boldogság fogott el - megszámlálhatatlanul végtelen boldogságot kívánok nekik! És erőt, hitet, hogy ne felejtsék el, hogyan találtak egymásra, miért döntöttek a házasság mellett. Legyen erejük egymás mellett kitartani, jóban rosszban! :))