Nézőpontok

Annyi Grace klinikát nézek az utóbbi napokban, hogy félő, ha elfogynak a részek súlyos megvonási tüneteket fogok produkálni.

Annak ellenére nézem (és imádom) ezt a sorozatot, hogy néha távirányítót tudnék állítani a tévébe, hogy ki tudnám hajítani a laptopot az ablakon, hogy elfogy a papírzsepim, annyit zokogok néha.

Hihetetlen mennyire reális ez a sorozat. Mármint, nincsen benne egy karakter sem, aki makulátlan lenne, mindenkit van miért utálni (de tényleg), mégsincs senki, akibe egy kicsi jót se lehetne látni. Mindenkinek meg vannak a maga indokai, háttere, belső világa, még ha hihetetlen rossz döntéseket képesek is sokszor hozni, még ha embertelenül viselkednek, még ha hihetetlenül nagy hibát követnek el. Változni is tudnak, beismerni, ha hibáztak, fejlődni, továbblépni, és változásra képességről tanúbizonyságot tenni.

Ettől érzem olyan hihetetlen valósnak ezt a sorozatot. Nincsenek jók, rosszak, kimondott mellékszereplők, sőt, még csak kimondottan jó vagy rossz döntés is ritkán van. Nincs fekete és fehér. Szürke minden. Minden éremnek két oldala van.

És van egy visszatérő momentum, ami nem hagy nyugodni. Jó, nem is momentum, és korábban már pont írtam is róla. Amikor elmegy a kapcsolat egyik fele, majd visszajön, bocsánatért esdekelve, és az minden mentsége, hogy dehát visszajött. Ugyanezt pár évaddal később szintén eljátsza egy másik pár. És igazából most már annyira nem visel meg, mint elsőre tette. Most már kevésbé vagyok sebzett oroszlán a dologgal kapcsolatban, bár még mindig úgy érzem, nincs jogosan mit várnia a visszatérőnek. Főleg, hogy ebben az esetben már az elutazás előtt kijelentette az itthagyott fél, hogy menjek csak, nem állítja meg, ha erre van szüksége- de ő nem lesz már itt, mire visszajön. És ennek ellenére is elment, majd megszeppenve tapasztalta, hogy tényleg távolságtartó a másik. Kíváncsi leszek, mi lesz velük, mert ez egyelőre még sok minden lehet.

Azon gondolkozom, mi lenne, ha velünk ilyesmi történne Katával. Valójában, ez egy olyan helyzet, amiben mindkét félnek igaza van. Mert nem lehet vele mit kezdeni, ha valakinek arra van szüksége, hogy "elmeneküljön", új világot tapasztaljon, vagy simán egyfajta kötelességtudat elszólítja valahova, vagy élete lehetősége. És egy igazán szerető pár, hogy mondhatná azt, hogy ne menjen? Az alkimistából is az egyik kedvenc gondolatom az volt, hogy az igaz szerelem nem állhat életed céljának elérének útjában (egyébként még itt is annyira mesébe illőnek tűnt, hogy a lány kérdés nélkül továbbengedi, annyira nem volt valós.. na mindegy).

De úgy egyedül lenni, hogy amúgy valahol van egy párod, csak kurvára nem veled... Főleg, ha nem is foglalkozik veled... Szörnyű. Komolyan. Próbálsz kapaszkodni, de kurva nehéz, ha nem adnak a kezedbe semmit. És a sorozatbeli szituációk is pontosan ilyenek voltak. Nem volt hajlandó az elutazó fél energiát fektetni abba, hogy legalább kicsit kielégítse a másik igényét a társaságára - az Ő társaságára. És ezek után viszont nagyon nagy pofátlanság kérdés nélkül, vállrándítással azt várni, hogy megbocsássanak, elfelejtsék, továbblépjenek. Mert ez sem így működik.

Az ilyen élethelyzeteket is túl lehet élni, hiszem, hogy túl lehet, úgy is, hogy a pár együtt marad végül- de nem megy küzdelem nélkül. És nem utólag kell mindent megtenni, hogy jóvá legyen téve, nem szabad hagyni addig elfajulni, hogy a maradt fél egy utolsó senkinek érezze magát annak az embernek a szemében, aki a legközelebb áll hozzá. Ismeri mindenki a történetet az elvágott kötélről, amit össze lehet kötni, de egy csomó marad a szakadás helyén? Na ugye. Ez sincs másként.

A Zsófi okozta szakadás még mindig nyomja a lelkem. Nem tudom, el fog-e tűnni teljesen, de határozottan jobb, mint volt. Az is bánt még mindig, hogy továbbra sem tudja senki, mi volt bennem azon a nyáron, és mindenki csak anynit tud, hogy én jól kidobtam őt novemberben. Mint egy szemét kurva. Nem kívánom, de tapasztalat nélkül senki sem fogja érteni, milyen az, amikor szeretnél, de kurvára nem tudsz megbízni, hiába akarod  nagyon.

De nem akarnék megváltoztatni semmit. Nem azért, mert nem lehetne milliószor jobban csinálni mindent (ha tudnám előre, mi mit eredményez, akkor lehet néhány dolgon változtatnék), de sosem tenném kockára azt, hogy végül Katával ne így alakuljunk, ahogy. Mert hihetetlen, de olyan társam van, akinél jobbat nem kívánhatnék.

És nem azért, mert tökéletesek vagyunk. Messze vagyunk a tökéletestől, de nem meglepő, hiszen mi, a résztvevők is nagyon messze vagyunk tőle. De úgy érzem, az ő hülyeségei és tökéletlensége nagyon jól összesimul az enyémekkel. Látom vele a jövőt. Biztonságban érzem magam a jelenben. Gyógyulnak a múlt sebei. És nem érzem úgy, hogy ezek csak tőle függnének. Csak határozottabb minden így, hogy őt mellettem tudhatom...

Nem olyan társat akarok, aki vezet, vagy követ engem. Hanem olyat, aki mellettem áll és fogja a kezem. És úgy érzem, meg is találtam.