2016.02.26. Zsófinak

Drága Zsófi,

már napok óta azon gondolkozom, hogy mit írjak neked, írjak-e egyáltalán. Már ezen is gondolkoztam, hogy még ha soha nem is fogod őket megkapni, akkor is fogok neked írni. Mert mindig írtam. Akkor mikor, egyáltalán nem beszéltünk, akár egy évig is. Még mindig megvan a micimackós kis füzetem –ami olyan típus, mint neked az azt hiszem füleses, és te is naplónak használtad- amit most, hogy ha meglátok sírva fakadok. Egy hete mindennap van egy másfél óra, amikor nem bírom abbahagyni a zokogást. Miattad. A hiányod miatt. A legjobb barátnőm miatt. A lelkitársam miatt. Zokogok, hogy mennyire hiányzol, és nem hiszem el, hogy elvesztettelek.

Annyira fáj, amikor összetalálkozunk valahol. Elmondhatatlanul. És nem is tudom, mi fáj pontosan. Hogy nem tudom, ránézésre mi van benned, meghalok, hogy fogalmam sincs, hogy vagy pontosan, és ha legalább látlak kicsit megnyugszom, de közben mégsem tudom, hogy mivan veled. Fáj, hogy azt mutatom, hogy jól vagyok, és félek, hogy elhiszed. Fáj, hogy nem tudom, ha rád nézek kit látok. A legjobb barátnőmet keresem benned, de közben már régóta látom már, hogy nem vagy ugyanaz már – és ez alapvetően nem is baj. De most, ha rád nézek, nem tudom, ki néz vissza rám. Sajnálom, hogy összetörtelek. Elmondhatatlanul. Valószínűleg sosem fogom megbocsájtani magamnak, még ha meg is teszek mindent, hogy soha senkinek ne mutassam ezt.

Tegnap este végül rád írtam, és megkérdeztem, hogy tulajdonképpen most tudatosan nem beszélünk-e, vagy csak megint arra várunk, hogy majd ír a másik. De éreztem. Azért nem írtam. Mert éreztem, hogy nem akarod. És azért sem kérdeztem meg, mert tudtam valójában, hogy jobb lesz így, reméltem, hogy jobban vagy így, de tudnom kellett, hogy nem csak én értem-e félre.

Láttam este, hogy már hosszabb ideje nem voltál aktív, nem vártam rögtön választ. Viszont reggel annyira rossz érzéssel ébredtem, hogy nem mertem megnézni írtál-e, mert féltem, hogy összetör. szóval összeszedtem a cuccaimat, készülődtem, suliból rögtön állomásra jöttem, mindent rendben akartam hagyni – és azt hiszem láttalak a folyosón. Messziről, szemüveg sem volt rajtam, és gondolkodás nélkül bámultalak, megálltam az ajtóban, teljesen megfagyva, tudnom kellett, hogy te vagy-e, azt vártam, hogy bemész a szobába. De visszafordultál. Megijedtem, szégyelltem magam, hogy megálltam és bámultalak, de akkor is tudnom kellett… Beugrottam a szobába, egy pár másodpercig teljesen le voltam fagyva, még jó, hogy Kamillának nem tűnt fel, hogy hogyan léptem be a szobába. Már csak azért is ostobán éreztem magam, mert nem mertem – nem akartam – megnézni, hogy írtál-e már. De még az ágyra leülve is pattogott a szívem, és oda akartam rohanni hozzád. Megölelni téged, akár csak még egyszer utoljára. De nyilván lehetetlen helyzet lett volna…

Szóval összeszedtem a cuccaim, és már tényleg nem akartam megnézni, hogy írtál-e. Éreztem, hogy ez is mennyire kikészített, nem mertem, iskolába kellett mennem, figyelni, koncentrálni… Nem nézhettem meg.

Mire az egyetemre értem, teljesen kisírtam a szemeimet, és úgy döntöttem mindegy. Elmentem mosdóba, úgyis szarul voltam és még szerencsére volt időm. Megnéztem. És hangosan zokogtam a wcben. Azt írtad, nem tudod azt írni most sem, hogy ne beszéljünk, azt meg főleg, nem hogy soha, de mégis… És összeszorult a szívem, hogy esetleg ez most azt jelenti, hogy soha többet nem beszélünk. És meg akartam kérdezni, és ha kell akkor könyörögni, hogy azért az túlzás lenne. De szerencsére elment a netem, így valószínűleg azt láttad sokáig, hogy láttam, amit írtál.

Próbáltam összeszedni magam, kezdődik az óra, figyelni kell, mindjárt zh… 20 percig bírtam, rosszul lettem, muszáj volt kimennem a mosdóba. És egy órát ücsörögtem a wc-ben, és sírtam. Közben azon gondolkoztam, hogy ez olyan Hermiones, és még erről is nyílván te jutottál eszembe. Az utolsó 10 percre mentem csak vissza, szerencsére nem küldött utánam senkit a tanár, nagyon ciki lett volna bőgős hangon kiszólni a fülkéből, hogy persze, minden rendben, megvagyok. Szóval semmit nem hallottam tulajdonképpen az órából. És haragszom magamra. Amikor legutóbb volt a folyosón üvöltözős beszélgetésünk, utána is sokat sírtam, hogy nem hiszem el, hogy kicsit beszélünk, és máris kikészülök, és nem érdekel semmi, főleg nem az iskola. És haragszom ezért magamra, hogy ennyire el tud kenni ez az egész, hogy semmivel nem tudom magam az iskolára motiválni. És ott azután azt kívántam egy pillanat erejéig, hogy bár ne beszélnénk többet. Aztán belegondoltam, és megfagyott a lelkem, gyorsan kijavítottam, hogy legalábbis a közel jövőben egy darabig. Aztán ettől is elszomorodtam, hogy valójában annak sem örülnék igazából. Csak úgy gondoltam, hogy jót tenne.

Most meg itt ülök a vonaton, és órák óta random elsírom magam, tökre nem érdekel, ki van körülöttem, és ki látja. Sírok. Sírok, miattad, miattunk, a lelkitársam miatt..

Nem álltatom magam, hogy neked könnyebb, nekem nehezebb, nyilván nem gondolom így. Azért merem leírni ezeket, mert tudom, hogy úgyse fogod elolvasni, de nekem szükségem van rá, hogy elmondjam neked… Szükségem van rád. Szükségem lenne rád..

Sosem fog senki pótolni. Nem tudna senki.