Próbálok nem kétségbeesni, de valójában kicsit késő - eléggé pánikolok.

Mi van, ha nálam egyszerűen nem bírja ki egy kapcsolat a második nyarat?

Jó, azért ez talán túlzás, de nagyon nagyon magányosnak, és meg nem értettnek, nem szeretettnek (éreztetetten szeretettnek) és igazából tehernek érzem magam a másik számára... Fogadni mernék rá, hogy két nyárral ezelőtt is valami nagyon hasonlót éreztem.

Mentális párbeszédeket folytatok a párommal fejben, de természetesen sehova nem vezetnek. Egyszerűen csak nem értem őt, a baj az, hogy nem is érzem, és ezt ő sem képes megérteni. És mikor a múltkor beszélni akartam róla, facebook történelmi veszekedés és félreértés lett belőle (rohadtul megtanulhatnám már, hogy ilyeneket nem szabad facebookon...........), most meg próbáltam jelezni, hogy valami nem oké, nem akartam úgy elköszönni, és kértem, hogy beszélgessünk, amire csak annyit kaptam, hogy így neki teher, hogy tudja, hogy nem érzem őt közel. Ez olyan.. nem tudom. Kétségbeejtő? Hülye ördögikörforgás? Jelzem, ezek szerint bárhogyan, hogy probléma van, és azt kapom rá kb, hogy szar lehet?

Néha már megfordult bennem a gondolat, hogy mi van, ha nem vagyunk egymáshoz valóak?

-10 perc bőgés szünet -

Nem akarom, hogy ne legyünk egymáshoz valóak.. De mi van, ha mégse tudjuk megoldani? Nekem ez így nem jó, én nem akarok ilyen nyarakat... Elegem van az ilyen nyarakból. Én érezni akarom, hogy a párom életének része vagyok, ez komolyan akkora kérés? Nem kérem, hogy sírjon a hiányomtól, hogy folyamatosan engem bombázzon üzenetekkel és hívogasson percenként, de ennyire azt érezni, hogy milyen jól elvan nélkülem.. hát sok minden, de messze nem jó.

Amikor volt alkalmunk együtt tölteni pár napot se sikerült annyira feltöltődnöm szeretettel, mint amúgy szokott sikerülni, és szerintem ez sem csak rajtam múlt. Sőt, azzal az összefoglalással sem értek egyet, hogy szerinte minden jó és mindent jól csinálunk, csak én látom borúsan.. Ha csak ennyiről lenne szó, az előző nyáron is rengeteg alkalmam lett volna így látni, hiszen ez csak borúlátás...

Anya játszik

Nagyon szeretem az itthonléteimben, amikor anya az én szobámban játszik. A laptopja amúgy is mindig az íróasztalomon van, már nem pakolom el. Tudom, hogy ha én Pesten vagyok, ő ide szokott elvonulni kihívásokat teljesíteni. Mikor először jött be úgy, hogy én is itt voltam -"bocsi, hó vége van és még nem végeztem minden kihívással" - azt hittem idegesíteni fog. De nagyon élvezem, nagyon jó érzés anyát figyelni miközben játszik. Mahjong vagy micsoda, még gyerekkoromból is emlékszem, hogy imádta. Csinálja a különböző játékokat, nyeri a tallérokat, néha megnéz egy-egy reklámot -illetve levett hanggal másfele figyel addig-, bosszankodik, hogy miért angol játékokat hirdet, mikor ő magyar, majd folytatja. És olyan aranyos hangokat hallat néha. Meg amúgy is olyan aranyos, ahogy játszik, gondolkozik. Néha, ha nem sikerül, mérlegel egy sort, és másikat csinál, de általában addig próbálkozik, amíg nem sikerül. Arra gondolok, hogy vannak típusok, amiket annyira nem szeret.

Még összepakolni (=ideiglenesen elrámolni) is hajlandó vagyok, hogy ideüljön játszani, annyira jó érzés.

Barátságos csillagos ég

Na, tegnap este máris sikerült Lilla barátnémmal megtörni a nyári csendet, sőt, a lelkére is kötöttem, hogy keressen és rángasson néha ide-oda, mert nem lesz jó, ha megint megismételni az előző nyár punnyadt bezárkózását. És vette a feladatot, szerintem nem lesz gond. :) Mondjuk, hogy sportolni mikor fogunk eljutni, és meddig bírjuk tartani, az már más kérdés, de majd kiderül az is. :D

Amúgy tegnap nagyon jót beszélgettünk, átmentem hozzá este, mondván, hogy elmegyünk kutyát sétáltatni, de férjecskének kajával akart készülni, amihez boltba kellett menni. Nosza, kutyakísérettel bevettük a Lidlt, ahol is az történt, hogy kéretlen huncut alkohol italok potyogtak a kosarunkba, amiket kénytelenek voltunk megvásárolni, majd otthon elfogyasztani. Szóval így történt a nagy kutyasétáltatás. :D

Egyébként hihetetlen jól telt az este, Lilla kihurcolta az erkélyre a benti ülőalkalmatosságokat, és kint ücsörögtünk és beszélgettünk a csillagos ég alatt (ahol nem mellesleg az idő is sokkal csodálatosabb volt, bár ott meg szúnyogok is voltak, de nem baj). És nagyon jót beszélgettünk, baromira el is ment az idő, félegykor néztem rá az órára, hogy bakker, én még haza akarok menni. Szóval elköszöntem, kaptam paprikasprayt :D És olyan negyed2-fél2 között ágyban is voltam már. De amúgy nagyon nehezen aludtam el, szerintem bennem akkor kezdtek el kavarogni a sörikék. Aztán meg reggel jól elaludtam, nem is nevezhető reggelnek az ébredésem időpontja, pedig én főztem. (Már kész a kaja.. :D )

Néha látom a gyűrűt..

A velem egykorú ismerőseim körében egyre gyakoribb a házasságkötés. Sőt, gyerekek is jönnek már itt-ott (néhol már a sokadik).

A mosolyban, amivel a képeiket nézem, megbújik némi irigység. Látom a képeket, a párok ölelik egymást, csak egy sejtető kép, de az összekulcsolt kezükön ott a gyűrű. Az összetartozás és elköteleződés jelképe.

Sosem gondoltam, hogy engem is el-el fog kapni a vágy, hogy legyen az ujjamon. Hogy legyen "papírom" - bár amúgy azt sem gondoltam soha, hogy "csak egy papír, minek az?". Mindig úgy gondoltam, hogy majd jön, ha jön a hozzá kellő valaki is.

És jött a valaki. Itt van velem (bár most épp nincs.. hiányzol), és igen, feltör bennem sokszor az érzés. Bizsereg a bal kezem gyűrűs ujja, hogy hiányzik róla valami.

Persze, elrugaszkodva az érzelmektől, még nagyon messze vagyok én is tőle. Sokszor ugratom szegény kedvesem, hogy na, na, meg hogy ne várjuk meg semmiképp, míg 30 leszek (ha lehet, tényleg ne..), de közben azt hiszem lefagynék, ha a közeljövőben elém állna egy gyűrűvel. Nem is tudom, mit felelnék, hiszen nyilván nem a kapcsolatunk okozná a habozást, hanem a kérdés, hogy nem túl korai-e még? Lehet, a nyakába vetném magam zokogva, hogy IGEN, lehet, tényleg lefagynék, és percekig csak húzogatná a kezét a szemeim előtt, vagy pánikolva, mentegetőzve kerülném a kérdést... De ez a jelen, a nagyon közel jövő. Egyszer eljön az alkalmas pillanat. És már várom.

Szeretnék ott tartani, hogy rajtunk a gyűrű. Tudom, hogy a személy megvan hozzá.

Miért térsz folyton vissza

Vannak napok, amikor -bár erősen igyekszem túllépni, sőt, tudomást sem venni róla- erősen elfognak az emlékek, és kavarog bennem sok minden a múltból. Ez általánosságban is igaz, de most a Zs. emlékekre koncentrálva írom ezt.

Ártatlanul régen lementett gitártabokat kerestem a külső vinyóimon, de persze, a rám jellemző totális káosz és rendezetlenség uralkodik még a virtuális szobáimban is, szóval lövésem sincs, mit merre kell keresni. Így bukkanok rá olyan dolgokra, amik egyszerűen magukba szippantanak, nincs menekvés...

Néha ráfeledkezem, hogy egyre kevésbé hiányzik. Mint a párom, már idejét se tudom, mikor hiányoltam utoljára, de mint a legjobb barátnő, lelkitárs... szóval ezen valószínűleg még most sem vagyok túl teljesen. De már nem jut annyiszor eszembe, egyre kevesebbszer érzem magam egyedül, és látok esélyt új barátokra is. A szakítás és nem beszélés után persze a csapból is olyan dolgok folytak, amik ráemlékeztettek, nem volt nehéz dolgom, mindenről Zs.re asszociálni, ha akartam, ha nem. Azóta is előfordultak, nagyon ránk jellemző, rá jellemző dolgokból, hogy nem tudtam másra gondolni - de ez is megváltozott. Persze, nem tudom, hogy az ilyen dolgok jelennek meg kevesebbszer, de talán az a valószínűbb, hogy nekem lett kevésbé meghatározó.

De őrzök olyan emlékeket - különösen, amiket ő írt - amik teljes egészében visszavisznek oda, ahova akarnak. Nagyon sajnálom, hogy nem olvashatom friss írásait, ha vannak, talán már nem is ír, mert nagyon nagyon szerettem, ahogy fogalmazott. Olyan sajátos volt. Sok helyen - bár inkább régebben - még elég kiforratlan, de akkor is zseniális, volt benne valami nagyon egyedi, ami pont megtalálta az ember - legalábbis az én - hullámhosszát. Most ilyeneket olvastam vissza - függőség?.. És hihetetlen, hogy egyszer ezek a valóságot írták le. Hogy egy valóságos múlt vágyott jövőjét fogalmazzák. Hogy kósza gondolatok, érzések, vágyak, titkok és összetartozás jelei rejlenek benne - amik ma már csak üres szavak talán. Valószínűleg.

Jó lenne tudni, hogy hogyan áll hozzám. Úgy érzem, folyton csak én írok neki, pedig nincs is így. Meg sosem érzem, hogy kényszerből válaszolna. De közben én sem akarok neki írni, sokszor nem látom értelmét. Nem lehetünk normálisan semmilyen pozícióban a másik életében, csak egy néha felvillanó "Új üzenet", amit a barátainknak sem szívesen vallunk be talán. Néha úgy érzem, mintha tilosban járnék, pedig nem tenném - nem tudnám- ha hátsó szándékom lenne, ha nem lennék tiszta, hű Kata felé. De mégis, sokszor fog el az érzés, ha Szandiék tudnának róla, lehet úgy néznének rám, mint egy függősége tárgya iránt sóvárgó ember... Ez miért van bennem? Tényleg lehetett valami ilyesmi reakciójuk, vagy csak képzelem? Esetleg Zs. nak adott reakcióból vetítem ezt magamra? Nem tudom... Na mindegy.

Egyébként nem találom, amiért eredetileg megbolygattam a külső tárolóm...

Végeztem! ... a félévvel

Még nem is sikerült teljesen megrágnom a tényt - az idei vizsgaidőszak is véget ért számomra. És -  bár nem minden terv szerint, volt, ami rosszabb eredménnyel, de- minden sikerült. Még én is úgy érzem, hogy vállon veregethetem magam.

Persze, az élet nem állt meg - bár most kicsit céltalanabbnak érzem magam, mint mikor a vizsgák lebegnek előttem - azért bőven ma mi lekösse a gondolataimat.

Egyrészt, elég szerencsétlen körülmények között, de felvetült, hogy ketten elhagynánk a négyes szobánkat. Azt hiszem, már volt alkalmam kifejteni, mekkora csalódást okozott, a jelenleg nem is a szobában lakó szobatársam (mint a barátom is, de még ezt nem nézve, mint szobatárs is - persze, be kell ismernem, nem tudom reálisan megítélni, mennyire tudom függetleníteni). Már hetek óta őröl a gondolat, hogy jövőre marad minden ugyan úgy. Visszajön, jól megjátszuk magunkat, nem beszélünk róla, nem nyit, nem oszt meg semmit, még a szobát érintő dolgokat is másoktól tudom meg. Amikor itt van a barátja -aki néha jobban hiányzik egyébként - majd jópofizok, vagy nem, ha épp nincsen rá erőm, és akkor meg bunkó baromnak leszek titulálva (nem tudom azt mondani, hogy jogtalanul, de érthető okokból). Elegem van, hogy három ember jövés-menéséhez kell igazodni. Hogy nagy a tér, hogy másokhoz jönnek látogatóba, olyanok, akik nekem csak zavarják a légkört, a nyugalmam, a magamba fordulást. Szóval, igen, erősen megfordult bennem, hogy el kéne innen költöznöm, úgyis rekord, hogy két éve változatlan, hogy hol élek (még szobára sőt ágyra pontosan is). De kivel? Igazából az egyetlen, akivel tényleg el tudom képzelni, hogy meglennénk szobatársakként (Párommal még nem akarunk összeköltözni), az az egyik jelenlegi szobatársam. Ő tényleg tökre hiányozna is, meg szerintem, mi voltunk így amúgy is jóba a szobából (mármint részünkről). És ezért megkérdeztem, nem volt felbujtó szándékom a dologban. Nem akartam elrabolni, nem is erőszakoskodtam, a kérdésre meg ő is el tudja dönteni, hogy mit akar válaszolni. És végül jönne velem. Vacilláltunk, hogy ezt szóba kéne-e hozni a többieknek, mert egyelőre még nagyon nem biztos. Már csak azért sem, mert fogalma sincs még senkinek, mennyi és melyik szoba szabadul fel, és amúgy sem költöznénk át bármelyikbe - mert azért nem lenne lehetetlen itt élni, a szoba meg amúgy jó (koliszinten). Szóval, ha maradnánk végül, de felvettük volna, úgy éreztem, hogy felesleges hoztuk volna magunkat hülye helyzetbe, ezért -emiatt- végül várni akartunk vele. De pont felvetült a kérdés a szobacsopiban, és hazudni nyilván nem fogunk. Azóta meg rádiócsend. Nehéz megállapítani, hogy erre számítottak és lelkesen szervezik maguknak az alternatívákat, vagy megharagudtak -amire igazából meg nem tudom, mi alapjuk van. Legalábbis, aki elköltözött, remélem érzi, hogy ez még messze az a szint, amit ő csinált. A másik szobatárs pedig alapvetően hihetetlen megértő és jóindulató - annyira nehezen képzelem el, hogy ne értené meg.

Majd meglátjuk, hogy alakul. Most nagyobb a motivációnk, hogy tényleg átjussunk másik szobába, de kiderül majd. Nagyon örülnék, ha sikerülne, már most úgy érzem, hogy nagy teher szakadna le a vállamról.

Az elköltözött lányról egyébként szerintem postok ezreit tudnám magam végigvitatkozni, aminek valójában fröcsögős puffogás lenne a vége - annyira nem tudok napirendre térni millió dolga, tette, mondata fölött. Nem is tudom, csalódtam-e már ekkorát valakiben. Persze, elismerem, hogy ebben nekem is van hibám, de szerintem reális, hogy nem az oroszlán rész az enyém. Én is dióhéjban élő emberke vagyok, baromi nehezen nyílok meg. Láttam, hogy ő is ilyen, és azt is láttam, hogy megéri nyitnom felé. Szóval kinyúltam a burkomból, és megkocogtattam az övét. Megnyíltunk, és jóba lettünk. Aztán volt egy hatalmas vitánk, ami felett elnyújtott lappangási idővel, de próbáltunk túljutni. Én úgy érzem, végül sikerült beletörődnöm, hogy ő most így gondolja, én meg úgy gondolom, hogy tegye, csak elég öm következetlen a gondolatmenet, de nem baj. Csak aztán meg elmaradt, hogy nyisson, nekem meg elfogyott az erőm, hogy tovább kocogtassam. A saját dolgaimra koncentráltam, arra kellett az erő. De én nem is voltam amúgy soha olyan, aki "rájárt" az emberekre, én ott voltam, ha kellettem, de ha nem jön magától, akkor mit erőlködjek? Vele mégis kivételt tettem, de nem volt erőm folytatni. És el is távolodtunk, mert annyira meg ezek szerint nem voltam fontos/érdekes, hogy ő megossza velem a dolgokat. De még amiket szobatársként illett volna mondani, azokat is szobánkívülítől megtudni - hát nem volt jó érzés. Eltávolodtunk, kész, vége. Én nyitott vagyok a megbeszélésre, de én energiát ebbe nem akarok ölni.

Na hogy valami pozitívabbról is írjak... Lilla barátném férjhez ment! És egek, annyira boldog vagyok! Annyira megérdemli, és annyira örülök, hogy így egymásra találtak, és én is őszintén áldásom tudom adni rájuk, olyan rendes ez a fiú. És csodálatos volt az esküvő! Gyönyörű, rájuk szabott beszédet mondott a lelkész, nagyon jó hangulat volt egész nap, jó volt a társaság, a zene (a kaja is..), és istenem, annyira öröm volt Lillára nézni egész este. Komolyan. A templomban sírtam magam el egyedül, amikor a lelkész az anyukájáról beszélt (bár rá gondolva előtte is és azóta is többször - annyira jó lett volna, ha megéli ezt a napot. De hiszem, hogy ott volt így is!), de amikor Lillára néztem mindig szívmelengető boldogság fogott el - megszámlálhatatlanul végtelen boldogságot kívánok nekik! És erőt, hitet, hogy ne felejtsék el, hogyan találtak egymásra, miért döntöttek a házasság mellett. Legyen erejük egymás mellett kitartani, jóban rosszban! :))

Május huszonkettő - Anya negyvenkilenc

Anyukám ma töltötte be a 49. életévét. Isten éltesse Őt még nagyon nagyon sokáig!

49. Gombóc van a torkomban és könnyek gyűlnek a szemembe a gondolatra. Egyrészt hálás vagyok az égnek, hogy gondját viseli és nem panaszkodunk, csak azzal kell együttélni, amivel...

Ugyan évekkel ezelőtt volt az az időszak, de években mérhető, milyen régen, amikor kb. mindennap azt hallgattam anyumtól, hogy ő úgyse éri meg az ötvenet. Mert a cukorbetegek nem élnek addig. A hosszútávú következmények addigra nagyon ki fognak jönni.

És hálás vagyok, hogy jelenleg minden rendben. És hiába nem látom okát, hiába évekkel ezelőtt leszokott erről anya, nekem a mai napig megy egy számláló a fejemben, hogy úristen, csak ne.. És 49. És vonaton ülök, és nem kéne ilyenekre gondolnom..