Nézőpontok

Annyi Grace klinikát nézek az utóbbi napokban, hogy félő, ha elfogynak a részek súlyos megvonási tüneteket fogok produkálni.

Annak ellenére nézem (és imádom) ezt a sorozatot, hogy néha távirányítót tudnék állítani a tévébe, hogy ki tudnám hajítani a laptopot az ablakon, hogy elfogy a papírzsepim, annyit zokogok néha.

Hihetetlen mennyire reális ez a sorozat. Mármint, nincsen benne egy karakter sem, aki makulátlan lenne, mindenkit van miért utálni (de tényleg), mégsincs senki, akibe egy kicsi jót se lehetne látni. Mindenkinek meg vannak a maga indokai, háttere, belső világa, még ha hihetetlen rossz döntéseket képesek is sokszor hozni, még ha embertelenül viselkednek, még ha hihetetlenül nagy hibát követnek el. Változni is tudnak, beismerni, ha hibáztak, fejlődni, továbblépni, és változásra képességről tanúbizonyságot tenni.

Ettől érzem olyan hihetetlen valósnak ezt a sorozatot. Nincsenek jók, rosszak, kimondott mellékszereplők, sőt, még csak kimondottan jó vagy rossz döntés is ritkán van. Nincs fekete és fehér. Szürke minden. Minden éremnek két oldala van.

És van egy visszatérő momentum, ami nem hagy nyugodni. Jó, nem is momentum, és korábban már pont írtam is róla. Amikor elmegy a kapcsolat egyik fele, majd visszajön, bocsánatért esdekelve, és az minden mentsége, hogy dehát visszajött. Ugyanezt pár évaddal később szintén eljátsza egy másik pár. És igazából most már annyira nem visel meg, mint elsőre tette. Most már kevésbé vagyok sebzett oroszlán a dologgal kapcsolatban, bár még mindig úgy érzem, nincs jogosan mit várnia a visszatérőnek. Főleg, hogy ebben az esetben már az elutazás előtt kijelentette az itthagyott fél, hogy menjek csak, nem állítja meg, ha erre van szüksége- de ő nem lesz már itt, mire visszajön. És ennek ellenére is elment, majd megszeppenve tapasztalta, hogy tényleg távolságtartó a másik. Kíváncsi leszek, mi lesz velük, mert ez egyelőre még sok minden lehet.

Azon gondolkozom, mi lenne, ha velünk ilyesmi történne Katával. Valójában, ez egy olyan helyzet, amiben mindkét félnek igaza van. Mert nem lehet vele mit kezdeni, ha valakinek arra van szüksége, hogy "elmeneküljön", új világot tapasztaljon, vagy simán egyfajta kötelességtudat elszólítja valahova, vagy élete lehetősége. És egy igazán szerető pár, hogy mondhatná azt, hogy ne menjen? Az alkimistából is az egyik kedvenc gondolatom az volt, hogy az igaz szerelem nem állhat életed céljának elérének útjában (egyébként még itt is annyira mesébe illőnek tűnt, hogy a lány kérdés nélkül továbbengedi, annyira nem volt valós.. na mindegy).

De úgy egyedül lenni, hogy amúgy valahol van egy párod, csak kurvára nem veled... Főleg, ha nem is foglalkozik veled... Szörnyű. Komolyan. Próbálsz kapaszkodni, de kurva nehéz, ha nem adnak a kezedbe semmit. És a sorozatbeli szituációk is pontosan ilyenek voltak. Nem volt hajlandó az elutazó fél energiát fektetni abba, hogy legalább kicsit kielégítse a másik igényét a társaságára - az Ő társaságára. És ezek után viszont nagyon nagy pofátlanság kérdés nélkül, vállrándítással azt várni, hogy megbocsássanak, elfelejtsék, továbblépjenek. Mert ez sem így működik.

Az ilyen élethelyzeteket is túl lehet élni, hiszem, hogy túl lehet, úgy is, hogy a pár együtt marad végül- de nem megy küzdelem nélkül. És nem utólag kell mindent megtenni, hogy jóvá legyen téve, nem szabad hagyni addig elfajulni, hogy a maradt fél egy utolsó senkinek érezze magát annak az embernek a szemében, aki a legközelebb áll hozzá. Ismeri mindenki a történetet az elvágott kötélről, amit össze lehet kötni, de egy csomó marad a szakadás helyén? Na ugye. Ez sincs másként.

A Zsófi okozta szakadás még mindig nyomja a lelkem. Nem tudom, el fog-e tűnni teljesen, de határozottan jobb, mint volt. Az is bánt még mindig, hogy továbbra sem tudja senki, mi volt bennem azon a nyáron, és mindenki csak anynit tud, hogy én jól kidobtam őt novemberben. Mint egy szemét kurva. Nem kívánom, de tapasztalat nélkül senki sem fogja érteni, milyen az, amikor szeretnél, de kurvára nem tudsz megbízni, hiába akarod  nagyon.

De nem akarnék megváltoztatni semmit. Nem azért, mert nem lehetne milliószor jobban csinálni mindent (ha tudnám előre, mi mit eredményez, akkor lehet néhány dolgon változtatnék), de sosem tenném kockára azt, hogy végül Katával ne így alakuljunk, ahogy. Mert hihetetlen, de olyan társam van, akinél jobbat nem kívánhatnék.

És nem azért, mert tökéletesek vagyunk. Messze vagyunk a tökéletestől, de nem meglepő, hiszen mi, a résztvevők is nagyon messze vagyunk tőle. De úgy érzem, az ő hülyeségei és tökéletlensége nagyon jól összesimul az enyémekkel. Látom vele a jövőt. Biztonságban érzem magam a jelenben. Gyógyulnak a múlt sebei. És nem érzem úgy, hogy ezek csak tőle függnének. Csak határozottabb minden így, hogy őt mellettem tudhatom...

Nem olyan társat akarok, aki vezet, vagy követ engem. Hanem olyat, aki mellettem áll és fogja a kezem. És úgy érzem, meg is találtam.

2016.02.26 Zsófinak #2

Annyi minden szeretnék Zsófinak elmondani. Annyi mindenről szeretnék vele beszélni. Elmondani neki. Megkérdezni a véleményét. Meghallgatni az ő gondolatait. Tudni, mi van vele. Elmondhatatlanul hiányzik. Nem bírom abbahagyni a sírást. Csak remélem, hogy jól van. Vagyis hogy jobban. És még jobban lesz, nagyon hamar... A legjobbakat kívánom neki mindenből.

2016.02.26. Zsófinak

Drága Zsófi,

már napok óta azon gondolkozom, hogy mit írjak neked, írjak-e egyáltalán. Már ezen is gondolkoztam, hogy még ha soha nem is fogod őket megkapni, akkor is fogok neked írni. Mert mindig írtam. Akkor mikor, egyáltalán nem beszéltünk, akár egy évig is. Még mindig megvan a micimackós kis füzetem –ami olyan típus, mint neked az azt hiszem füleses, és te is naplónak használtad- amit most, hogy ha meglátok sírva fakadok. Egy hete mindennap van egy másfél óra, amikor nem bírom abbahagyni a zokogást. Miattad. A hiányod miatt. A legjobb barátnőm miatt. A lelkitársam miatt. Zokogok, hogy mennyire hiányzol, és nem hiszem el, hogy elvesztettelek.

Annyira fáj, amikor összetalálkozunk valahol. Elmondhatatlanul. És nem is tudom, mi fáj pontosan. Hogy nem tudom, ránézésre mi van benned, meghalok, hogy fogalmam sincs, hogy vagy pontosan, és ha legalább látlak kicsit megnyugszom, de közben mégsem tudom, hogy mivan veled. Fáj, hogy azt mutatom, hogy jól vagyok, és félek, hogy elhiszed. Fáj, hogy nem tudom, ha rád nézek kit látok. A legjobb barátnőmet keresem benned, de közben már régóta látom már, hogy nem vagy ugyanaz már – és ez alapvetően nem is baj. De most, ha rád nézek, nem tudom, ki néz vissza rám. Sajnálom, hogy összetörtelek. Elmondhatatlanul. Valószínűleg sosem fogom megbocsájtani magamnak, még ha meg is teszek mindent, hogy soha senkinek ne mutassam ezt.

Tegnap este végül rád írtam, és megkérdeztem, hogy tulajdonképpen most tudatosan nem beszélünk-e, vagy csak megint arra várunk, hogy majd ír a másik. De éreztem. Azért nem írtam. Mert éreztem, hogy nem akarod. És azért sem kérdeztem meg, mert tudtam valójában, hogy jobb lesz így, reméltem, hogy jobban vagy így, de tudnom kellett, hogy nem csak én értem-e félre.

Láttam este, hogy már hosszabb ideje nem voltál aktív, nem vártam rögtön választ. Viszont reggel annyira rossz érzéssel ébredtem, hogy nem mertem megnézni írtál-e, mert féltem, hogy összetör. szóval összeszedtem a cuccaimat, készülődtem, suliból rögtön állomásra jöttem, mindent rendben akartam hagyni – és azt hiszem láttalak a folyosón. Messziről, szemüveg sem volt rajtam, és gondolkodás nélkül bámultalak, megálltam az ajtóban, teljesen megfagyva, tudnom kellett, hogy te vagy-e, azt vártam, hogy bemész a szobába. De visszafordultál. Megijedtem, szégyelltem magam, hogy megálltam és bámultalak, de akkor is tudnom kellett… Beugrottam a szobába, egy pár másodpercig teljesen le voltam fagyva, még jó, hogy Kamillának nem tűnt fel, hogy hogyan léptem be a szobába. Már csak azért is ostobán éreztem magam, mert nem mertem – nem akartam – megnézni, hogy írtál-e már. De még az ágyra leülve is pattogott a szívem, és oda akartam rohanni hozzád. Megölelni téged, akár csak még egyszer utoljára. De nyilván lehetetlen helyzet lett volna…

Szóval összeszedtem a cuccaim, és már tényleg nem akartam megnézni, hogy írtál-e. Éreztem, hogy ez is mennyire kikészített, nem mertem, iskolába kellett mennem, figyelni, koncentrálni… Nem nézhettem meg.

Mire az egyetemre értem, teljesen kisírtam a szemeimet, és úgy döntöttem mindegy. Elmentem mosdóba, úgyis szarul voltam és még szerencsére volt időm. Megnéztem. És hangosan zokogtam a wcben. Azt írtad, nem tudod azt írni most sem, hogy ne beszéljünk, azt meg főleg, nem hogy soha, de mégis… És összeszorult a szívem, hogy esetleg ez most azt jelenti, hogy soha többet nem beszélünk. És meg akartam kérdezni, és ha kell akkor könyörögni, hogy azért az túlzás lenne. De szerencsére elment a netem, így valószínűleg azt láttad sokáig, hogy láttam, amit írtál.

Próbáltam összeszedni magam, kezdődik az óra, figyelni kell, mindjárt zh… 20 percig bírtam, rosszul lettem, muszáj volt kimennem a mosdóba. És egy órát ücsörögtem a wc-ben, és sírtam. Közben azon gondolkoztam, hogy ez olyan Hermiones, és még erről is nyílván te jutottál eszembe. Az utolsó 10 percre mentem csak vissza, szerencsére nem küldött utánam senkit a tanár, nagyon ciki lett volna bőgős hangon kiszólni a fülkéből, hogy persze, minden rendben, megvagyok. Szóval semmit nem hallottam tulajdonképpen az órából. És haragszom magamra. Amikor legutóbb volt a folyosón üvöltözős beszélgetésünk, utána is sokat sírtam, hogy nem hiszem el, hogy kicsit beszélünk, és máris kikészülök, és nem érdekel semmi, főleg nem az iskola. És haragszom ezért magamra, hogy ennyire el tud kenni ez az egész, hogy semmivel nem tudom magam az iskolára motiválni. És ott azután azt kívántam egy pillanat erejéig, hogy bár ne beszélnénk többet. Aztán belegondoltam, és megfagyott a lelkem, gyorsan kijavítottam, hogy legalábbis a közel jövőben egy darabig. Aztán ettől is elszomorodtam, hogy valójában annak sem örülnék igazából. Csak úgy gondoltam, hogy jót tenne.

Most meg itt ülök a vonaton, és órák óta random elsírom magam, tökre nem érdekel, ki van körülöttem, és ki látja. Sírok. Sírok, miattad, miattunk, a lelkitársam miatt..

Nem álltatom magam, hogy neked könnyebb, nekem nehezebb, nyilván nem gondolom így. Azért merem leírni ezeket, mert tudom, hogy úgyse fogod elolvasni, de nekem szükségem van rá, hogy elmondjam neked… Szükségem van rád. Szükségem lenne rád..

Sosem fog senki pótolni. Nem tudna senki.

Barátnak a once upon a time-ról (2016.03.13)

Tudod, ***, én néha annyira nem értem ezt a világot! De komolyan! És most megint annyira átérzem a once upon a time-ot, mert annyi mindent elmond, ami zavar a világban! Mindig szíven üt, amikor a Kalapos azt mondja: " Tudod, mi a baj ezzel a világgal? Mindenki mágikus megoldást akar a problémáira, mégsem hisz senki a varázslatban." És ez sokszor annyira igaz. Nincsen hite az embereknek, csak mennek, élnek, lemondanak, sokszor csak félelemből, mert nem hiszik el, hogy igaz lehet... És az is annyira szíven üt, hogy Daliás és Hófehérke a mi világunkban tulajdonképpen lemondanak egymásról. Mary Margaret annyira megbántottnak érzi magát, hogy inkább elhagyja Davidet, mikor szerelmesek egymásba, és nem adnak maguknak esélyt. Míg az elvarázsolt erdőben töretlenül mentek egymás után. Pedig az, ha belegondolunk, sokkal gyötrőbb volt, sokkal nagyobb akadály... és mégis. A mi világunkban nincsenek együtt, míg ott sosem kételkedtek.
És ez fáj. Ettől rettegek. Hogy én is ilyen leszek. Hogy valami egyszer úgy meggyötör, hogy úgy érzem, fel kell nőnöm, és nem hinnem többé a mesékben, vagy úgy általában semmiben, és két lábbal a földön állva kell élnem... Pedig szerintem, hinni egyáltalán nem gyerekes. Gyerekesnek tartják sokszor, mert a gyerekek azok, akiknek még bátor a szívük, hogy higgyenek töretlenül, a felnőttek meg már túlságosan védik a szívüket..
Egyszer csináltatni fogok egy tetoválást... Emlékeztetőül... "Love is hope. It fuels our dreams." Ezt Belle mondja Morgónak, amikor még Ábránd volt...

Vonatozás hazafelé

Néha annyira rossz embernek érzem magam. Rosszat akarok másoknak, ha úgy érzem, nem érdemlik meg a jót, ha nem dolgoztak meg érte... Sokszor kapom magam önző gondolatokon, amiket szerencsére ritkán mondok ki, de attól még zavar, hogy vannak. Mert ezek szintén a másokkal való jó dolgokra vonatkoznak. Pedig tényleg teljesen tisztában vagyok vele, hogy ugyan ki vagyok én, hogy ezt eldöntsem? Hogy megítélhessem ki mit érdemel.. Sokszor van nagy pofám, mert általában bebizonyosodik, hogy jó emberismerő vagyok, akinek jók a megérzései, de ez még nem hatalmaz fel semmire. Különösen nem mások elítélésére, de ember vagyok, mégis folyton ezt teszem, hiába vagyok tudatában.
Azzal is mélységesen tisztában vagyok, hogy velem is sokszor történik olyan, ami nem feltételnül indokolt. Ha valami olyan jó történik, amiért úgy érzem, nem dolgoztam meg, általában hitetlenkedem. Várom, hogy kipukkanjon a buborék, amit elémfújtak. Mert illékony illúzió. De van, ami nem az. Olyan is van, ami annak ellenére illékony, hogy megdolgoztam érte. El kellene fogadnom, amiket kapok ajándék az égtől, ahogy azt is, hogy van, volt és lesz is, amit jogtalannak érzek, hogy elvesznek.
Nem örülök, hogy sikerült a beugrója. Mert szánalmasnak és gyengének tartom, hogy ki tudja, hányadik próbálkozása ez. Nem örülök, mert ha a beugró megvan, csak nem lehet annyira sügér, hogy elbaltázza a tételes szóbelifelelést. És igazságtalannak érzem, hogy ha most ez sikerül neki, igazából még arra is van esélye, hogy velem egyidőben fejezze be. Mert nem volt szerencsém, nem indítottak keresztféléves kurzust, és hiába csináltam meg előbb, nem vagyok előbb, ha most sikerül neki. És ez bánt. De nem szabadna.
Önző dolog, mert még másnak is, aki jogosan előbbre van bizonyos dolgokban mint én, neki is azt kívánom, hogy ne sikerüljön legalább a vizsga, és akkor "lecsúszik" hozzám, nem lesz előbbre, legalábbis nem annyival. Pedig neki még csak azt se tudom mondani, hogy nem érdemelné meg a szerencsét holnap, használja ki az adottságait, hogy nem kell annyit tanulnia és fogalkoznia a dolgokkal mint nekem. Hiszem, hogy nekem is javamra válik, hogy hajlandó és képes vagyok energiát fektetni a céljaimba.
Remélem, hogy ez nem csak a rövidtávúakra igaz.

Off:
Szerelmem, ha egy ragadozó nő annak tudatában is rád hajt, hogy házas/foglalt vagy, én ki fogom nyírni az illetőt. Örülök, hogy ezt tisztáztuk.