Üresnek érzem magam, pedig csak nem tudom megfogni az érzéseket, amik kavarognak bennem... És most megint elkezdtem írogatni, pedig nagyon jól tudom, hogy ezek a legközelebbi olvasáskor csak üres szavak lesznek, tényleg üresek, mert én nem ezekre emlékszem.. Nem a szavak, történések tárolódnak bennem, hanem az érzések. Biztos nem csak én vagyok így, de nálam valahogy nagyon kiélezettnek érzem. Iszonyat apró dolgokat bírok felidézni, ha valami erősebb érzés kapcsolódik hozzá, és képtelen vagyok bármi negyvenszer elmondott történetet akár csak részleteiben felidézni, ha egyáltalán nem fogott meg sehol a dolog. Sokszor, ha egy barátnőm kérdezi, hogy mesélte ezt meg azt, és vázolja kulcsszavakban, őszintén rámondom, hogy nem, nem emlékszem, és a csattanó által kiváltott érzésnél jövök rá, hogy bakker, de tényleg mesélte már. Pedig nem mondhatja senki, hogy nem szoktam figyelni a barátaimra, az már más kérdés, hogy mit mennyire bírok megjegyezni..
Nem tudom, hogy kikkel akarom körülvenni magam. A családom néha nagyon esélytelenül indul, de amikor épp nem azok, akkor meg már a családhoz való elméleti ragaszkodásom is megszólal, és velük lennék, de igazából nem. Barátokkal már hetek óta nem éreztem magam igazán jól. Akik a közelben vannak jelenleg nem érdeklődnek irántam, max. ha én keresem őket, de akkor se tudnak igazából komolyan venni, amit csak azoktól nem tudok megérteni, akiknek nincs igazán okuk rá, nincsen olyan gond mondjuk egy találkozónál, hogy három órát kéne utazni érte, mint mondjuk Lelkitársamnál. Vele meg utóbbi napokban nem igazán sikerült rendes beszélgetést folytatni, persze, miattam is van, egyszerűen kezdek elfáradni, és már nagyon nehezen tartom magamban, ha aggódok, vagy valami fáj. De érte is aggódom, mert egy csomó mindent nem mondd el, és nem tudom, ha bántja valami. És velem is szokott az lenni, hogy egyszerűen semmihez sincs kedvem, de félek, hogy ha nem az lenne nála se mondaná el, mert nem vagyok ott személyesen... És ez nagyon ijesztő. :( És remélem, sose fogja olvasni egy netes irományomat se, mert a facebook beszélgetéseink alapján, nem vagyok benne biztos, hogy helyesen értelmezné, ha róla írok... Hihetetlen, hogy (most már tényleg) egy fikarcnyi kétség sincs bennem, hogy nagyon szeret, és tényleg fontos vagyok neki, remélem, ezt fordítva is tudja, és mégis... Baromira meg tudjuk egymást bántani. Vagy talán pont ezért? A szeretet kb. egy fegyver, amit naivan osztogatunk, sokszor olyanoknak, akiknek nagyon nem kéne... De nem azért tudunk szeretni, hogy ne tegyük. Még ha ez fáj is... Sokszor... És akit szeretsz, attól úgy is könnyebben fogod el az ébresztő hideg vizet és pofonokat, a kirohanásokat, amik az ő lelkükön segít, aztán még a válladat is tartod, ha már rájött, hogy hülyeség volt.
És most közben köhögőroham jött rám, és ittam teát, és baromira elszállt amiről írni akartam. Azon gondolkodom, hogy fel kéne hívnom Wild barátnémat, hogy csacsogjunk egy kicsit.. Hm, bepróbálkozok.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése