Still alive

Mivel sikeresen teljesen lebetegedtem (így egy hónap után.. teljesen) a hetemet itthon tölthetem, mivel már mindenki egyetért azzal, hogy teljesen felesleges visszamennem, ha egy hét múlva úgy jövök vissza, hogy még szarabbul vagyok. Igaz, hogy így három zh-ról maradok le, aminek még csak örülni se tudok igazán, mivel fontosak.. De amúgy se bírtam volna elégtelennél jobbra megtanulni (rosszabbra esetleg..)  Eddig ahány dokinál voltam, kb. mindenki mást mondott és talált, szóval kiakasztó. A harmadik antibiotikumot szedem, de közben tudja fene, hogy tényleg az a baj, amire a gyógyszert kaptam. A köhögés ugyan olyan "gyógyulósan" rosszabb, végre kapok már levegőt, szóval lehet mégse nézte be az utolsó doki. De még várjuk ki, mi lesz péntekig. A karjaimon még csodás nyoma látszódik a tegnapi vérvételnek... :D Igen, mindkettőn, mert elsőre nem sikerült egy egész "csőnyit" kiszedni belőlem.

Tegnap éjjel. amikor nem tudtam aludni, eszembe jutott, hogy Lilla küldött kicsit régebben egy sorozatot, és elkezdtem nézni pár részt. Hátő. Csak azért volt hülye ötlet, mert így nagggyon sokáig fennmaradtam, és a túl sok röhögéstől mindig rám jön a köhögés.. :D De hatalmas egyébként. Angolul néztem, és sajnos felirat se volt, így nem értettem teljesen, de azért a lényeg átjött, és wáá.. :D Baromi jó.

Ma meg Gyűrűk urát néztem, meg Harry Pottert olvasok. Á, nincsen Zsófi hiányom... Az utóbbi időben tök keveset tudtunk beszélgetni, és azok sem teltek éppen jó kedvvel... Nem is tudom neki megmondani, hogy valószínűleg nem jutok fel Pestre a hétvégén tartandó születésnapjára, max. vasárnap egy kicsit.. Bár az meg azért rossz, mert így ágyhoz kötve nem nagyon tudtam megcsinálni az ajándékot, amit terveztem, de még csak új ötleteket se tudtam keresni... De nagyon hiányzik, hogy találkozzunk, beszélgessünk, megölelhessem.

Na, most nem szeretnék ilyeneken kattogni.. Persze, úgyis kattogás lesz, mert nem tudok így rendesen aludni, és már kezdem unni a filmnézést, és játékokat, de a könyvekben nagyon hamar elfárad a szemem... Hm, azért lehet, hogy nézek még egy kis Ellen-t. :)

Szösszenet

Üresnek érzem magam, pedig csak nem tudom megfogni az érzéseket, amik kavarognak bennem... És most megint elkezdtem írogatni, pedig nagyon jól tudom, hogy ezek a legközelebbi olvasáskor csak üres szavak lesznek, tényleg üresek, mert én nem ezekre emlékszem.. Nem a szavak, történések tárolódnak bennem, hanem az érzések. Biztos nem csak én vagyok így, de nálam valahogy nagyon kiélezettnek érzem. Iszonyat apró dolgokat bírok felidézni, ha valami erősebb érzés kapcsolódik hozzá, és képtelen vagyok bármi negyvenszer elmondott történetet akár csak részleteiben felidézni, ha egyáltalán nem fogott meg sehol a dolog. Sokszor, ha egy barátnőm kérdezi, hogy mesélte ezt meg azt, és vázolja kulcsszavakban, őszintén rámondom, hogy nem, nem emlékszem, és a csattanó által kiváltott érzésnél jövök rá, hogy bakker, de tényleg mesélte már. Pedig nem mondhatja senki, hogy nem szoktam figyelni a barátaimra, az már más kérdés, hogy mit mennyire bírok megjegyezni..

Nem tudom, hogy kikkel akarom körülvenni magam. A családom néha nagyon esélytelenül indul, de amikor épp nem azok, akkor meg már a családhoz való elméleti ragaszkodásom is megszólal, és velük lennék, de igazából nem. Barátokkal már hetek óta nem éreztem magam igazán jól. Akik a közelben vannak jelenleg nem érdeklődnek irántam, max. ha én keresem őket, de akkor se tudnak igazából komolyan venni, amit csak azoktól nem tudok megérteni, akiknek nincs igazán okuk rá, nincsen olyan gond mondjuk egy találkozónál, hogy három órát kéne utazni érte, mint mondjuk Lelkitársamnál. Vele meg utóbbi napokban nem igazán sikerült rendes beszélgetést folytatni, persze, miattam is van, egyszerűen kezdek elfáradni, és már nagyon nehezen tartom magamban, ha aggódok, vagy valami fáj. De érte is aggódom, mert egy csomó mindent nem mondd el, és nem tudom, ha bántja valami. És velem is szokott az lenni, hogy egyszerűen semmihez sincs kedvem, de félek, hogy ha nem az lenne nála se mondaná el, mert nem vagyok ott személyesen... És ez nagyon ijesztő. :( És remélem, sose fogja olvasni egy netes irományomat se, mert a facebook beszélgetéseink alapján, nem vagyok benne biztos, hogy helyesen értelmezné, ha róla írok... Hihetetlen, hogy (most már tényleg) egy fikarcnyi kétség sincs bennem, hogy nagyon szeret, és tényleg fontos vagyok neki, remélem, ezt fordítva is tudja, és mégis... Baromira meg tudjuk egymást bántani. Vagy talán pont ezért? A szeretet kb. egy fegyver, amit naivan osztogatunk, sokszor olyanoknak, akiknek nagyon nem kéne... De nem azért tudunk szeretni, hogy ne tegyük. Még ha ez fáj is... Sokszor... És akit szeretsz, attól úgy is könnyebben fogod el az ébresztő hideg vizet és pofonokat, a kirohanásokat, amik az ő lelkükön segít, aztán még a válladat is tartod, ha már rájött, hogy hülyeség volt.

És most közben köhögőroham jött rám, és ittam teát, és baromira elszállt amiről írni akartam. Azon gondolkodom, hogy fel kéne hívnom Wild barátnémat, hogy csacsogjunk egy kicsit.. Hm, bepróbálkozok.

Speak with the heart...

"Speak with the heart, and you will have nothing to fear."

 Egy nagyon kedves barátnőm és egyben volt osztálytársam olaszországi útjáról hozott a baráti körünknek szerencsecsokit, természetesen egy-egy üzenettel a csomagolás belsejében. Az enyém a fenti idézet volt, és csoportosan megállapítottuk, hogy mindegyik tök jó és igaz, mégis mindenki a hozzá leginkább passzolót/neki szólót kapta. Sose tudtam -és tudom továbbra sem- eldönteni, hogy a szívemre hallgassak, vagy az eszemre, hiszen mindig mindkettőnek nyomós érvei vannak.. :D És mint tényleg soha, most se tudom, csak vacilálok, visszafojtok, suffer in silence..

Az előző egyetemi félév elég gyatrára sikeredett, a mostanit szeretném, ha közel se olyan lenne, de erről már most olyan érzésem van, hogy össze fog jönni, csak nem tudom, hogy melyik irányba lesz elmozdulás. Najó, perpill nagyon örülök, hogy találtam végre két emberkét a koliban, akikben látom a barát lehetőséget, és van remény, hogy ne maradjon előttük fal. Az egyik az új szobatársam, hetek óta együtt lakva (egy nem igzaán kommunikáló harmadik lánnyal) azért elég sok kisebb nagyobb beszélgetésen túl vagyunk már. A másik lány.. érdekesebb kérdés. Már az első félév eleje óta ismerem, de csak most keveredtünk össze igazán, és "huhh", talán ez a jó kifejezés. Az utóbbi évek miatt/alatt kiépítettem egy önvédelmi falat, ő meg kiröhögte, átugrotta, majd stabil rombolásba kezdett. Ez egyszerre tölt el megkönnyebbüléssel és rettegéssel.. Megijeszt, hogy ilyen hamar ennyire közel tudtam engedni, mert ez tényleg nem a megszokott tőlem -bár tény, azért még ott van a fal...- és bennem van a rettegés, hogy ő se marad mellettem sokáig, csak közel engedem, hogy sebezhető legyek, és ugyan úgy fogok járni mint eddig... Pedig nem adott rá okot, hogy ezt higgyem, sőt.. Egyszerre nyugtat meg és kavar fel a jelenléte azt hiszem.

És komolyan gondoltam, hogy könnyű lesz...

A szilveszter és az előtte nap az elmúlt félév (legalább a félév) messze legjobb volt napjai voltak, hiszen Zsófival lehettem, majd együtt szilvesztereztem a kőszegi barátokkal. Hihetetlen jó volt.. Zsófival első nap hajnali ötig beszélgettünk, természetesen már mindenki fenn volt, és ebédreggelivel indult a nap, majd mentünk ki Szerdahelyre, ahova folyamatosan (illetve több csapatban) szivárogtak aztán az emberek. Igaz, hogy természetanya nagyon igyekezett elrontani, de remélem, nem sikerült ezt megláttatni, mert nagyon igyekeztem nem mutatni görcsös szenvedésem, ami sokkal könnyebb lett, amint rendesen felöltöztem, és elkezdtünk alkoholizálni.

Egyébként alkohol szempontból nem volt brutális este, nem maradtunk józanok ( bár még ennek is fennállt a veszélye, mikor az elején mindenki teázott és mézezett.. :D), de senki nem volt vészes/vicces állapotban. Pedig játszottunk alkoholizálósakat is. Aztán elmentem Misivel sétálni, ami mindig nagyon jól szokott esni, mert jó érzés ennyire nagyon meglepődni, hogy mennyire jókat tudunk beszélgetni, és mennyire hasonlítunk sok mindenben. Zsófi annyira aranyosan ki volt akadva, és még csak közel egy órát voltunk kinn, már hívott minket, hogy mehetnénk vissza.. :D Másodszorra elég sokat kinn voltunk (egyébként nem szoktunk kétszer elmenni, de mivel nem fejeztük még be, meg legutóbb úgyse sikerült elmenni, most mégis) csomót sétáltunk (először csak a messzebbi tábláig jutottunk el, ott megálltunk beszélgetni), legalább háromszor oda-vissza, majd már nagyon fáztam, és mondtam, hogy menjünk vissza.. :D Ez a séta egyébként már 2012 jeles cselekedeteihez tartozik.

Éjfélkor koccintottunk, kimentünk tűzijátékozni, és a fiúk szedtek ki a tóból jégtábladarabokat, amiket először azokra gondolva törtünk össze, akik megbántottak minket, majd egyet összetörtünk a mi hülyeségeinkért is.. Megint volt nagy ölelés is, sőt, most sörkiáltás is.. :D Majd kirohantunk hátulra a mezőre/rétre/vagymiarákra egymás kezét fogva, majd fogócskáztunk, végül eldőltünk, és kihívtunk egy fényképezőgépet, hogy megörökíthessük.. Kíváncsi lennék rájuk. :D

Később már az álmosságtól teljesen összemosódtak a dolgok, de tudom, hogy elkezdtünk mesét nézni (h2o ment.. ), majd fényképeket, de ott már iszonyatosan fáradt voltam, fogtam Zsófi kezét, és hátradőltem a kanapén, és nem mondanám alvásnak, mert amint egy kicsit is lazult a kézfogás kipattantak a szemeim, általában rettegve, hogy "ne, itt hagy..".. és nem túlzok. :D Majd felmentünk lefeküdni, öten voltunk a szobában, Eve feküdt az ágyon, Borcsi, Zsófi , Misi és én meg a földön, egymás mellett. Még egy darabig beszélgettünk, főként régen nézett sorozatokról, Misi hozott vizet, szikrázott a pulcsija, meg rémlik valami, hogy hülyeijesztő akart lenni, de eleve túlfáradt voltam ahhoz, hogy bármi féle vészreakciót adhassak.. És egyszer csak bealudtam. Majd a következő kép, hogy a Misi ébreszt, mindenki fenn volt már, és őt küldték, hogy ébresszen fel, és á. Mint akit leütöttek úgy aludtam. Hihetetlen, hogy mindig én kelek fel utoljára.. Majd legközelebb nem alszok vagy valami. Haha. Pont én..

Úgy jöttem haza, hogy teljesen fel voltam töltve lelkileg, főként a tudat miatt, hogy a lelkitársam igen is ott van nekem ha kell, és annyira jó volt velük lenni, hogy úgy éreztem, most nem lesz olyan szar eljönni. Ez tartott is, mondjuk egy napig, és ma úgy keltem, hogy ne. Nem hiszem el, hogy nincs itt, nincs itt velem, nincs a közelben, még csak a városban se, és tudja fene, mikor találkozunk legközelebb... És kegyetlen rossz érzés, hogy nem hallok felőle. Nem tudom, hol van, kivel (jó ezekre van tippem), mit csinál, és hogy érzi magát.. Mindig tök rossz belegondolni, hogy egy csomó mindenről már eddig is lemaradtam vele kapcsolatban, hát még mennyi mindenről fogok lemaradni.. :( Nagyon várom már, hogy jöjjön ő is Pestre.. Én meg megpróbálok addig fennmaradni... De egyik se könnyű.

Most épp a sejttan jegyzeteim felett gubbasztok, és realizálva, hogy mennyi minden van, mindjárt bőgök, najó, már késő. De én nem vagyok benne biztos, hogy akarom ezt... Már rég azt mondtam volna, köszönöm, én ebből nem kérek, semmi nem motivál, nem vagyok biztos benne, hogy én ezzel akarok foglalkozni.. De a család büszke, hogy itt vagyok, szar lenne nekik megmondani, meg -ugyan most nincsen fenn igazán olyan, aki szebbé tenné a napokat- majd jönnek az emberek... Jönnek, és Pestre mennek, és én hülyét kapok, ha én addigra már nem leszek fenn... Sírás.