Rossz dolog, hogy valójában nem is akarom elfelejteni?

A tegnapi onnan indult, hogy véletlenül láttam: olyan régen és olyan keveset beszélünk már, hogy nincs is oldalt az fb listán... Pedig milyen kitüntetett helye volt. És ennyi mára...

És ezt követte megannyi gondolat, hogy ha el akarnám felejteni se tudnám, mert mindennap eszembe jut, ha más nem, az, hogy el akarom felejteni.

Költői túlzás a mindennap eszembe jut, mert nem mernék rá megesküdni, de ennyi emlékkel a hátunk mögött nehéz huzamosabb időnek eltelnie valami felidézése nélkül. És sok dolog van, amit nem akarok kidobni, hagyni akarom a helyén, de ezzel plusz lehetőséget adok a felidéződésre. Bár sok dolog annyira természetes, szememnek fel se tűnik már, hogy honnan van...

Hetek óta nem beszélünk. Nem akarok csak azért írni, hogy ez ne így legyen. Nem érzek űrt az életemben, nincs "valós" hiányod az életemben. De a lelkem sóvárog néha.. Megszokásból szeretném tudni, hogy mi van veled. Sok dologban érdekelne a véleményed, és konkrétan a tiéd, mert veled szoktunk sok dologról órákig beszélgetni. Megunhatatlanul, erőltetlenül. Néha azt is megkérdezném, gondolsz-e néha rám, de valójában nem akarom tudni. Egyik válasz sem bírna semmi változással a jelenre. Csak tudni szeretném, hogy te hasonló okokból nem keresel, vagy neked sikerült engem eltemetni? De ez sem lenne semmi befolyással.