Zsófinak írva

Napok óta nosztalgiázok. Azon merengek, mennyire kibaszott sok dolog történt egy év alatt... Nem vezettem a veled történteket, nem írtam naplót azóta az érzéseimről, igazából nem tudnám megmondani, miért nem, csak nem. De az utóbbi időben megint nagyon sok mindent ment rajtam végig.
Azt hiszem, 22-én kezdődött a mostani felkavarodás. Aznap jöttem haza, veled nem tudom, hogy vagyunk az utóbbi időben. A tumblr-d követve nyilvánvalóan van valakid. Ez nagyon vegyes érzelmeket hív elő belőlem, de a legnyilvánvalóbb a szomor, hogy én nem fogok tudni ilyenekről, velem nem fogsz ilyenekről beszélni. Egy dagadt, szőke kínai kurvát képzeltem el, és nagyon felhúztam magam, de jól esett elképzelni, ahogy nevetsz ezen. :D Úgy gondoltam, biztos skorpió, ami megint nem tudtam, hogyan érint. Aztán láttam, hogy oroszlán... Hát ezt se tudtam, hogy jobb vagy rosszabb, mint ha skorpió lenne (rosszabb, csak nem nekem :D). Aztán úgy éreztem, feleslegesen lököm magam ilyen agyfutamokba, ezért letiltottam magamnak a tumblrd. Néha véglis beszélünk, tudni fogom elvileg, hogy megvagy, mással többet meg úgysem ad a tumblrd.
Aztán amikor hazajöttem, Kata kiborult este, hogy hihetetlen miket nem talál/ki nem talál véletlenül. Ugyanis összerakta, ki a barátnőd.. Ő nem állította ilyen határozottan, de engem teljesen meggyőzött. Követi a lányt már egy ideje, elvileg már ő is követi Katát.. Feltűnt neki, hogy sokat reblogoltok egymástól, meg valami #üzenet is, és hogy a lány oroszlán. Szuper. Tilthattam le az ő tumblrjét is. :D
És bakker... mekkora volt ennek az esélye? Rohadt életbe...

Nem volt jó az időzítés, nem örültem neki. Nehezen hessegettem el a gondolataimat az egész körül, meg tőle. Jó lesz nem lesz jó neked? De legalább van valaki? Talán jobb? Legyen jobb? Megannyi kérdés és gondolat cikázott bennem, és csak nem bírtam egyet sem igazán megfogni. Szóval a jól bevált taktika: elhessegetés. Szépen z övét is letiltottam, és nem akartam vele foglalkozni. De nyilván, ennek kapcsán feltettem magamban a kérdést, hogy mégis miért...
Tudod, nézem egy ideje a grace klinikát, nagyon szeretem. Annyira emberiek a karakterek, szinte mindenkinek van valami a múltjában, jelenében, amiért lehet szívből utálni, nem érteni, hülyének nézni, de összességében mégis mindenki szerethető lesz. Van benne egy menet közben alakult leszbikus pár, két doki. Az egyik kapott egy nagyon jó lehetőséget, még évekkel korábban jelentkezett rá, hogy kimehessen Afrikába gyerekeket gyógyítani. Nem tudták, hogy mi legyen velük, hiszen a másiknak tök jó helye és karrier lehetősége volt ott, de ezt kihagyni is elég gáz lett volna. Végül nem akartak szakítani, a másik úgy döntött vele megy. Annak ellenére, hogy utálta az egészet. Hisztizett is eleget, mindenből sugározta, hogy ő nem akar menni. Emiatt végül az ösztöndíjas lány a repülőtéren megelégelte, sírva közölte vele, hogy a viselkedésével tönkreteszi az ő álmát, a nagy lehetőségét, és hiába szereti, ezt nem hagyhatja, így ő maradjon itthon. Majd felszállt a repülőre és vissza se nézett. Nem tudom, mennyi idő telt el, de biztos nem pár nap, szerintem inkább néhány hónap lehetett. Nem kereste őt, egyáltalán nem is említette a többi orvossal folytatott beszélgetésében, nem érdeklődött felőle. Szegény lány meg elszenvedte a szakítás fájdalmait, a kidobottság érzését, és próbált valahogy meglenni, továbblépni. Majd egyik reggel kopogtak az ajtaján. Az ösztöndíjas dokinéni visszajött, csak úgy, miatta. A lány rácsukta az ajtót. Aki elutazott próbált mindenhogyan beszélni vele, lelkesíteni, hogy jó csapat ők, de a másik vonakodott, mígnem komolyan beszéltek. A lány bocsánatot kért, és azt mondta, ha kell mindennap bocsánatot kér, de nem akarja elengedni, miatta jött vissza, visszajött érte. Mire a másik fapofával.. igen, visszajöttél, de az ahogy elhagytál és utána kezeltél ettől nem válik semmivé. És elsírtam magam. Először azt hittem azért, mert nem bocsát meg a lánynak, hiszen tényleg, ez elég nagy lépés, hogy mindent eldobott és visszajött, oké, kicsit későn, de jobb később, mint soha. Aztán rájöttem, hogy nem az ösztöndíjast siratom, hanem akit itt hagytak. Mert pontosan tudom, milyen érzés, amikor nem változtat a visszajövetel a távozáson. A nem keresésen.
Sosem voltam jó az érzések, tragédiák, fájdalmak feldolgozásában, egyszerűen, azt se tudom, hogyan kell neki állni, vagy miből áll vagy mi ez. Nyilvánvalóan nem tudom érzelmileg hova tenni a szakításunkat. Nyilvánvalóan azt sem, ahogy előtte bántál velem. Itt kering bennem, általában elföldelve, de mindig, hogy ha neked nem értem annyit, hogy törődj velem, velünk, akkor kinek. Azt a fájdalmat, hogy itt hagytál, keresztül nézem rajtam, teher vagyok, akit jobb ignorálni... Majd visszajöttél, és úgy gondoltad ezzel helyre is hoztál mindent. És én meg akartam oldani. És nehezen vallottam be magamnak, hogy ez nem fog így menni.
Tudod, mindenki azt gondolja, hogy nekem volt a könnyebb, tudom, hogy még te is ezt gondolod, mert mondtad is. Meg mondod mindig azzal az egyébként ténnyel, hogy én szakítottam veled. (Bár ez is kérdéses, mert ha nincs a kirohanásod, nem jutok el eddig a beismerő pontig..) És utálom, hogy emiatt nem beszélhetek erről senkinek. Még valaki viccesen meg is jegyezte, hogy ja én meg összetörtem egy szívet, rád utalva. És nagyon fájt ez a megjegyzés, mert ezek szerint senki nem is sejti, hogy mi volt bennem. Az nevet, aki utoljára nevet, az okoz fájdalmat, aki utoljára okoz fájdalmat, igaz? Senkinek sem érdekes, hogy miért szakítottam, csak az a gyalázatos bűn számít, hogy tettem, nincs ok, ami ezen enyhíthetne.
Próbáltam megértő lenni novemberben, tudom, hogy mások is támogatóak voltak. Megértem, és jól is van ez így. Én meg, ha úgy alakul, megint napokat végigfuldoklok majd júliusban, mert úgy érzem, egyedül vagyok a kis sértettségemmel, karcolás okozta fájdalmammal, és nincs kivel beszélnem róla. De nem is baj, hiszen, én szakítottam veled, én törtelek össze téged, így nekem amúgy biztos könnyű. Vagy ha mégse, akkor megérdemlem..

Don't put your blame on me

Igazából fogalmam sincsen, hogy mit akarok megosztani. De tegnap este megfogant bennem a gondolat, hogy újra blogolni kéne. Visszakerestem egy régimet, és megerősítődött, hogy én ezeket sose húzom sokáig, legalábbis rövid időközönkénti poszttal biztosan nem. De nem vagyok naplóíró, nincsen levelezőtársam, nem szeretek telefonálni, az agymenést-is-megosztós barátaimmal meg sajnos kicsit messzebb vagyunk egymástól. A régit nem akarom folytatni, mert -ugyan nagyon csekély rá az esély-, de azt emlékeim szerint tudná olvasni a voltbarátnőm. Persze, most felröhögtem a gondolatra, hogy esetleg olvasná, mert nem az a fajta, de azért na... Nem akarok azon aggódni, hogy fogalmazhatok-e nyíltan. Persze, a párom, akivel egy éve lassan, hogy együtt vagyunk, egy vadászkutya, ösztönösen odamegy, ahol talál valamit, még ha nincs is szándékában, és nyilván előtte nem akarom titkolni, de tudom, hogy az is változtatja a megfogalmazást, ha számításba veszem, hogy esetleg ő is olvassa...

Egyébként pont az ő szimata miatt történt a tegnap esti agymenés. Hihetetlen módon, az internet bugyrain keresztül (és még mindig hangsúlyozom, teljesen véletlenül) úgy tűnik, megtalálta a voltbarátnőm jelenlegi párját. És eléggé nem tudok mit kezdeni a helyzettel.

Remélem, felhúzta a szemöldökét a kedves idegen olvasó, hogy mégis, mi a francról beszélek, mit vagyok ezen kiakadva, és sajnos, ez egy darabig nem is lesz érthető olyannak, aki nincs régóta képben. Nem hiszem, hogy ezt az egészet egyben le lehetne írni. De nagyon sok dolog van mögöttünk a voltbarátnőmmel. Jó is, rossz is, csodás, borzalmas... Nem tudom, kinek van, volt, lesz igaza, azt se tudom mit akartunk, mit akarunk... Elvileg pár hónapja próbálunk a barátság felé tartani, mert mindketten úgy gondoltuk, hogy nagyon furcsa lenne csak úgy kivágni egymást az életünkből. De nyilvánvaló volt, hogy bizonyos témák tabuk maradnak - több okból is. És idővel jobb lett, jól ment, néha meg szörnyen nehézkes volt, de ezen nincs is mit csodálkozni. Sokan nem titkoltan tartották baromságnak a próbálkozást, és én se titkolom, hogy mást kérdés nélkül ostobának tituláltam volna, ha ezzel próbálkozik, mint mi. De kívülállóként tudom, hogy nekem se lehet fogalmam arról, ami köztünk volt. És így nehéz, nehéz elengedni. *skorpiók, pacsi!*

Párom nem úgy küldte el a tumblr-t, hogy hát ez tuti az új párja. Hanem csak egy elméletet gyártva. De én teljesen meg vagyok győzve a dolog igazságáról - és tényleg le vagyok azon is sokkolva, hogy ezt hogyan csinálja, hogy így rátalál mindenre..