2013.04.28

Stewe nem tett boldoggá. Én akartam őt boldoggá tenni, és azt gondoltam, ez már önmagában engem is boldoggá fog tenni. És tette is, sokáig... Azzal, hogy én hozzáértem, megcsókoltam, átöleltem, és ő ezeket viszonozta boldoggá tett. De utólag főleg, de már akkor se látom a tetteiben, hogy ezt értem tette volna. Maximum átmenetileg akart boldoggá tenni, az, hogy kűzdjön értem vagy valami olyanért, ami értem van, az már elképzelhetetlen volt... Krisztát boldognak akarom látni, nem érdekel, ha ezt más tudja csak megadni neki, adja meg neki, én meg végignézem, vállalva azt is, hogy akár elsorvadok, ha még nem tudtam tényleg lezárni. Zsoltit boldoggá akarom tenni, de ez meg inkább gondolat (most már), mint érzés. Három évvel ezelőtt... Amennyire lehetett elfeledtem Sztívet, miatta. Ha azóta együtt lennénk... Hát,minden más lenne. Fele ennyire nem lennék a jelenlegi önmagam szerintem. Hogy mi és miben lenne más, mi lenne jobb, mi rosszabb, azt nem tudom. De kisebb eltérések is nagy különségeket okoznak, ez meg azért nem is kis eltérés lenne... Akarok egy esélyt adni a dolognak, annak ellenére, hogy úgy érzem, még mindig nem megfelelő az idő. Anno még Stewe volt a képben, de akkor legalább még máshogy tudtam az emberekhez és a világhoz állni. Most... Most Kriszta nincsen még lezárva, de tisztában vagyok azzal, hogy mennyi mindent kéne még tanulnom, megtapasztalnom, és helyes fiókba beletennem, fejben, szívben... Egyszerűen kevésnek érzem magam egy olyan jó kapcsolathoz, amit Zsoltival meg tudnánk élni. Nem azért mert amúgy kevés vagyok, kivételesen nem az "alapanyaggal" van a bajom, egyszerűen azzal, hogy még nem értem meg rá. El tudnék köteleződni. De nem akarok. Nem akarok két kölyök után egy reggel arra ébredni, hogy nekem ez kevés. Mert olyan mindent elborító érzés nincsen mögötte. Szeretem Zsoltit. Ezt megkérdőjelezheti bárki, ezt akkor is ki tudom jelenteni. De nem vagyok szerelmes... És őszintén nem tudom, hogy ez azért van, mert félek tőle, és nem merem kiengedni az érzést, vagy Kriszta miatt nem kap helyet az érzés, amit tudnék érezni, vagy egyszerűen nem tudom irányába érezni, "csak" szeretetet. És vajon elég-e a szeretet? A szeretetet sokkal többre tartom a szerelemnél, mert úgy gondolom, idővel a szerelem úgyis elmúlik, szertefoszlik a rózsaszín köd, és akkor már csak a valóság marad hátra. Amit a szeretet el tud fogadni. Olyanra vágyom, hogy a szerelem szeretetre épüljön, hogy megélhessem a szerelmet, de nem legyen alaptalan a ház, ha a szerelem elmúlik. Lehetséges ez egyáltalán? Ha szerelmes az ember, meg tudja normálisan ítélni, hogy szereti-e a másikat, vagy csak idealizálja őt a szerelem miatt? Vagy a szerelem inkább rossz, mint jó? Nélkülözhető? Nem attól félek, hogy szeretetre alapozva nem tudnék megtenni a másikért bármit. Mert de. Valószínűleg nincs sok társam, aki osztozik ezen a véleményen, de nekem nincs rá szükségem, hogy a szerelem elvakítson ahhoz, hogy megtegyek a másikért amit csak tudok. A szeretet elég. De ha szeretem a másikat, és szeretettel vagy szerelemmel de ő is viszont szeret, akkor nem udok elképzelni semmit, ami megakadályozná a dolog örökkétartóságát. És ez ijeszt meg. Hogy hiába, lehet, hogy nekem még meg kéne tapasztalnom a szerelmet, valakivel, aki viszonozza, nem csak egyirányú, ha én elköteleződök, és komolyan veszem, annak ellenére, hogy nem vagyok szerelmes... Mondjuk, el tud egyáltalán köteleződni valaki, aki szerelmes? Mármint hogy őszintén? Ha szerelmes, akkor nincs számára tökéletesebb, de ha lehullik a fátyol? Akkor mi van? Mi marad? Olyan meg nem történtté válik az "elköteleződés"... Ahh, faszom.