Legszívesebben soha többé nem néznék meg egyetlen egy Nicholas Sparks filmet sem... Annyira hihetetlenek. Az is az, hogy egyszerűen mindegyikben van egy pont, ahol nem bírom, elszakad a kötél, és huszadik nézésre is elsírom magam. Annyira szépek. És nincs bennük olyan igazán lehetetlen dolog. Mert nincs. És nem tudhatod, mi lesz a vége, nem feltétlenül happy end... Életszerű. Szeretném megírni az én ilyen történetemet...
Régebben úgy gondoltam, ha én esetleg valami késztetést éreznék valami történet megírására, az biztosan tele lenne természetfelettivel, különleges képességekkel megáldott emberekkel, ijesztő lényekkel... De most csak egy olyan történetet szeretnék, ami csodás, érzelem dús, reményadó... Egy történetet, amibe bele tudom írni az enyémet. Hm, lehet, hogy van, amit változtatás nélkül ha beleírnék, nem hinné el senki, hogy tényleg úgy történt.
Dear Johnnal kapcsolatban annyit, hogy gyönyörű szép, egy kezdetben elveszett izomagynak tűnő srác beleszeret egy jólelkű, törékeny (legalábbis a fiúhoz képest..) lányba, és mindent megpróbálnak azért, hogy életben tartsák a kapcsolatot. És nem is evvel lesz a baj, csak... az élet egyszerűen közbe szól.
